A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-13 / 2. szám

Az ember e következtetésen némi ellentmondást vélhet. Ha Dömény nagy haragosa, a feleségére féltékeny szövetkezeti elnök nem biztat, kinek az intésére lódul az a sok-sok kéz az öreg felé? Meg kell szakitanunk az elbeszélés fonalát és a falusi utcáról le kell térnünk a szögi utcára. Másik végén, ahol a pókhálós malom zörög, s ahol mocsaras rét terül, — lakik Csákó István, a ravasz róka. A név onnan maradt rajta, hogy Horthyék idejében több kommunistát rejtegetett, és bár kakastollasok figyelték a házat, egyszer sem sikerült elcsípni a rejtőzőket. ő maga nem pártoskodott, gyűlésekre sem járt, mert falu szolgája volt, kerülő. A parasztok nem tűrték volna meg az olyan kerülőt, aki a pénzükből él és sötét estéken nyálfröccselőn ordítja: le a burzsujokkal. Egyél> ként Csákó István nagyon j<5í értett ahhoz, hogy két legyet üssön. Tudott a parasztok nyelvén, noha szíve mélyén mindig a szegényekkel érzett. S eljött az idő, amikor érzéseit, felfogását nem kellett véka alá rejteni. S most hiába keressük őt a rét mélyén, a kétablakos, fehérre meszelt házikóban, tovább kell menni, a HNB-re, ott ül az asztal mögött. A törpe, pufők, tűzpiros emberke a falu székében ül és tajtékpipát szív. Erős dohányosnak nem mondható, ritkán tölt, ritkán szív, de a hivatalában állandóan szájában fityeg a pipa. Mert nélküle nem lehet gondolkodni. A füst bodrozódik is körülötte, és minduntalan becsavarja a fejét, s ilyenkor ügy izzik a füstben a szeme, mint hamuban a parázs. Felkapott szavajárása, asszondod. Ezt ismételgeti Bohosnak is, akit ide rendelt egy minutára. A Dömény ügy lassan a falu ügye lesz, feleség, gyerek nélkül éhen pusztul, tenni kell valamit. Bohos izeg-mozog a széken, idegesen kapkodja a kezét, ujjai, az asztalon dobolnak és mérgesen mondja. — Csináld, ahogy akarod. — Asszondod, csinájjam? Oszt te vagy az elnök. — Mi nem szólunk. Egymásra néznek és a csend fogja a pillanatot. Hanem a gondolat tovább örvénylik és miközben Csákó megtömködi pipáját, mosolyint a csutorát szopogtatva. Aztán ez az arcán futkározó mosoly annyira az elevenébe harapdos, hogy hangja röhejbe fúl. Mert éppen ez a rohadt Bohos mondja, hogy nem beszélnek. Mióta az asszony megcsalta Döménnyel, és amannak a felesége, nyugodjék, világgá kiáltotta, nem beszélnek. — Bohos, Bohos, — mondja a szeme. — Amikor én még kerülő voltam, te meg nem voltál elnök, szekérrel jártál az erdőn és én végignéztem, amint a tiltott gyümölcsből szakítottál. Oszt az a szép gyümölcs nem a feleséged kertjében termett. Nevet megint, szájában bugyborékol a jókedve. — Az az erdő, meg az a gyümölcs ... én tudom, az ura nem tudja, tehát igaz se lett volna. Bohosnak mintha vérrel fröcscsentették volna be az arcát. Az emlék, a szép gyümölcs Ize, szaga azonban nyomban letörli a vért, és megbocsátóan mondja. — Te is ott őriztél, ahol nem kellett volna. , Ezen aztán mind a ketten nevettek. Csak akkor komolyodnak meg, amikor újból az öreg Dömény ügyét hozzák szóba. — Lépre kell csalni, — ezt Csákó mondja. — Nem bánom, én úgy is nyomban lemondok, — jelenti ki Bohos, és töprengés fut össze ráncokban a homlokán. — Behozni nem nehéz, ütni kell a vasat, hogy formát kapjon. — Ütni a bolond is tud — gyúl haragra Csákó és nem beszélnek többet. Az egyik lohol a mezőre, a cséplőgéphez, a másik meg bezárja a fiókokat és kezébe szorítja a botot. Ezzel a görbe száraz fával egész az élete, enélkül egy lépést se tehet. Ballába rövidebb, az első világháború csipett le belőle. Biceg az udvarra, hunyorít az időbe és szent elhatározása, hogy beszél Döméhnyel. Mert felülről kérik a jelentést, hogy hány százalékot te^z ki az új belépők száma és neki hazudni kellene, ha azt akarja, hogy az ő hatáskörében minden rendben legyen. A hazugság meg nem szolgálja a jót, hát ezt az egy makacs Döményt még be kell csalni. A távolság persze huncut, csalóka. Olyasmit is elhitet az emberrel, ami egyéb nyugodtabb körülmények között lehetetlennek tűnik. Csákóban is színesre festi a meggyőzést. A kertek alján jár, és már fülében zsong édesen, bájosan az öreg rábólintó, nagy művekre kalaptevő szava. Gyorsít, megszaporázza a lépést, és gondolatban már Döménnyel érvel vitázik. Jobbrólbalról hányják meg az ügyet, és amilyen aranyos ember az öreg, mindenre rábólint, nincs ellenvetése. Olyanannyira könnyűnek és eredményesnek képzeli el a közeledést, hogy már maga is fanyalodik töle, de mi lesz ha megköti magát? Mivel fordltja ki merevségéből? Elő kell venni, ki kell dobni az utolsó kártyát. Asszongya neki — és a rettenetes helyzetbe annyira beleéli magát, hogy a könnye csordul, — szóval asszongya neki, ha nem mégy közéjük, engem a hivatalban nem látsz. Kidobnak, miattad, oszt nem érdemlem éppen tőled, akinek rossz embere sose vótam. Gyalogútra fordul és a csűr alatt baktat az udvarra. Hanem az öreget sehol nem látja. Beszól a konyhába. — Dömény! Semmi. Baktat a színbe, ott is semmi. Fordul az istállóba és kiált! — Dömény! — Mit akarsz? — retten az öreg, mintha korhadt fa törött volna. Csákó néz jobbra-balra, mlg csak Döményt észre nem veszi a lovak között a jászolban. — Beszélni veled. És biceg a jászolhoz, felkapaszkodik a deszkára. Megmondja ápertén, miért jött. Hogy ő egyedül váh. Felesége meghalt szegény. Fogadott leánya meg otthagyta tizenhatodik évét betöltvén. Minek a nyakasság tovább? Kinek őrzi, tartja a földet, a lovakat, hiszen ha elpatkol úgyis az államra száll. — Szállhat ahová akar, én azt nem bánom. De amíg élek, nem adom — veti közbe Dömény és a lovak sörényét simogatja. Csákó nem kapaszkodik az ellenvetésbe, elereszti a füle mellett és ott folytatja hévvel, hogy egymaga nem blr a földdel. Abból meg kinek lesz baja? Az elnöknek meg a gazdának. S marakodtak. Háború végeztével azonban államtulajdonba ment a föld, hoppon maradtak. Nagy, mennyezetet érő a csönd és benne két ember szive dobban. Mind a kettő a nincstelenség kopár mezejéről indult és az egyik édáz tusával, gyürkőzéssel tlz holdat szerzett. Megpuhult Csákó, alább száll a hangja és úgy közeledik Döményhez, azzal a közmondássá vált felfogással, hogy végeredményben csak az a két öl az emberé, amit a temetőoldalon mérnek. Hiába tartja a földet, annyi lesz az övé. Aztán ismét feltör a gondolat forrása és bugyog, csorran Döményre. A föld maradjon nála, de élni is kell, enni is kell, foltos, szenynyes ruhában sem járhat, mindez megoldódná, ha engedne. Dömény ben az okoskodás megmindez elkerülhető, ha enged a hus- onegyből. De ha nem így tesz, magára vessen, őt ne okolja. — Fenyegetődzni tudtok, a magasságos istenit — ugrik ki Döményből. — Tudd meg, nyomorból, piszokbői jöttem. Talpalatnyi földem nem volt. Mert az isten is úgy rendezkedett be, hogy annak adta könnyen, akinek nem fájt érte a szíve. De én szereztem. Amerikát megjártam, szeretőmet adtam érte, úgy szereztem. A tíz hold az enyém és azt nem adom. Düh, indulat, mint a felhő, párát csap le szeméből az arcára. A benne kerekedő örvénylés kilép a mederből és csapó gondolatait nyaldossa. A föld, a tiz hold szétbomlik agysejtjelben, ö is földet akart, mert falun az ember föld nélkül semmi, mások kapcája. De neki nem kedvezett a szerencse. Próbált szerezni a második világháború utolsó éveiben, kapott is két holdat. Zsidóbirtokot osztottak fel és a szegények mint a harapás kenyéren mozdít valamit. A magányt. Élni. enni kell, más szóval és rövidebben azt jelenti, amit nem szeret hallani, amitől irtózik: magad vagy, Dömény! Nehéz öklével sújt a ló fejére és kimászik a jászolból. A seprűért nyúl és akár tiszta, akár piszkos az istálló földje, seper. És a beszélgetést azzal fedi be: — Ha ezért jöttél, akkor kár a fáradságért. Egyenes, nyílt, egyértelmű a kijelentés és úgy puffan, hogy Csákót kidobja a jászolból. Botjába kapaszkodik és elmenőben az ajtó küszöbén megfordul. — Asszondod, kár? Akkor légy magad! S most benne kavarog a dac: — De a mi segítségünket ne várd! — Megint fenyegetődzöl, István. Hát ti csak azt tudjátok, István. Hát akkor az én portámra ne tegyed a lábad és tirhulj, tirhuljátok innen! Folytatása következik