A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-30 / 26. szám

Huszonöt év után '2£L Előre szegezzük tekintetünket, de a múltról se feledkezünk meg J6 és hasznos időnként visszatekinteni a múltba. Jő, hasznos és szükséges emlékezetünkbe idézni elmúlt*idők gaz cselekedeteit, hogy levonhassuk a kellő tanulságot. Déli szomszédunk kárán tanulunk. A baráti Magyarországon végbement komoly események megadják az időszerűséget. Egyenesen láncszerű az a véres terror, amit négy évtized óta időnként kirobbantanak közeli és távoli pénzeszsákok és a zsoldjukban álló fasiszta bérgyilkosok mindig ott, ahol úgy vélik, gyenge, elégedetlen a dolgozók többsége. Tetszetős, demagóg jelszavakat tűznek ki, demokratikus szólamokat puffogtatnak, a „nemzeti kommunizmusról" locsognak, de — egyhamar levetik a demokrácia ártatlan álarcát és megmutatkozik a maga nyers valóságában a vérszomjas, bosszúra lihegő burzsuj minden vadállati gyűlölködése azok ellen, akik egy új, szebb, boldogabb, békés, háborúmentes társadalom építését tűzték ki szent lobogójukra. Az utolsó hónapok eseményei eléggé közismertek. A régebbi időkbe megyek most példáért. Júíius Fucík nemzeti hősünk, a nácik által kivégzett nagy irónk, szeretett pártunk egyik vezető funkcionáriusának, az Üzenet az élőknek című világszerte híres börtönnapló szerzőjének egyik kevéssé ismert nyílt levelét idézem, amely a Tvorba című lap 1932. augusztus 4-i számában jelent meg. Fucík üzenetét a haladó gondolkodású csehszlovákiai magyar ifjúsághoz már ismerik olvasóink. Alábbi írása is meggyőzően bizonyítja, hogy a haladó írók, akik az eseményeket nemcsak szemlélik a munkásosztály pozíciójáról, hanem alakulásukban cselekvőleg részt vesznek, együtt formálják, mindig a progresszió, a szocializmus oldalán harcoltak. Imé Fucík nagy jelentőségű, időszerű írása: Két gyilkosság LEVÉL AZ EMBEREKHEZ SAL LAI ÉS FÜRST ELVTÁRSAK KIVÉGZÉSÉRŐL Június 29-én, pénteken reggel kilenc órakor a budapesti bírósági épület folyósóján végighaladt a hóhér, két segédjével. Ugyanekkor a tárgyalóteremben felállt az államügyész és ismertette a vádat. Négy órakor már elkészült az akasztófa. Háromnegyed ötkor az orvos a szív utolsó dobbanásait számlálta. Sallai és Fürst elvtárs halott. Ismertük nevüket letartóztatásuk és bíróság ele állításuk előtt is. Elvtársaink voltak. Fiatal kommunisták, akik sc hasem hagyták el azt a helyet, ahol dolgozniok kellett. Munkájuk nem volt foglalkozássnerű. A polgári lapok csodálkoznak: milyen kicsi volt a fizetésük és olyan veszedelmes a munkájuk, hogy életükbe került. Igaz, nem tisztviselők, nem alkalmazottak voltak. hanem kommunisták. Csak egyetlen parancsot, egyetlen akaratot ismertek: a proletár érdekek parancsát, a proletariátus törekvését a szabadság iránt. Ezért voltak ott mindenütt, ahol a munkások vezetőkre vártak, ezért tértek haza halálosan kimerülten a gyűlésekről és megbeszélésekről, ezért kellett bújkálniok a rendőrség elől, ezért nem volt idejük soha magánéletük számára, ezért börtönözték be, ezért végefték ki őket. Lehet, hogy ti abban a pillanatban olvastátok nevüket, amikor e nevek mellé odaírták ezt a kegyetlen szót: kivégzés. Nem tudtatok semmit sem erről a kettőről, sem a harmadikról, sem a negyedikről, sem az ötödikről, sem a tizedikről, sem az ezredik olyan férfiról és nőről, akik mindenüket, legjobb erőiket, egészségüket és életüket a legnagyobb ügynek szolgálatába, a dolgozók szabadságának, a világot építő munkásoknak szolgalatába állítják. Ezek közül most kettőt kivégeztek: Sallai és Fürst elvtársat. A magyarországi fehérterror végezte ki őket. Azért végezte ki őket, mert "véget akartak vetni annak a rendnek, amelyében a dolgozó éhezik és nyomorog. Ezt mondta a rögtönítélő bíróság. De elsősorban azért végezték ki őket, mert munkájuk eredményes volt. A magyar kormány reszket. A falvak éhező lakosai lázonganak, az ipari városokban a harcrakész munkások több ezer főnyi tömegei küzdenek. Magyarország legjobbjai csatlakoznak a kommunizmushoz. A magyar kormány tudja, hogy létéről van szó, tudja, hogy az éhség borzalmas robbanó anyag és ezt a robbanószert a rémuralom hullámaival akarja megsemmisíteni. Meg akarja félemlíteni az embereket, akiknek nincs munkájuk 'és hónapok óta nem jutottak egy darab rendes kenyérhez, meg akarja félemlíteni azokat az embereket, akik megértették, hogy a megmenekülésnek csak egyetlen útja van, a nyomorból csak egyetlen kivezető út van és ez az az út, amelyről az a kettő beszélt, akiket kivégeztek. Sallai és Fürst elvtárs. Elestek. A hóhér, aki rablógyilkosok nyakán szokta meghúzni a hurkot, két fiatal kommunista életét oltotta ki. A táviratok rövid hírben adták tudtul a világ minden részének a halálukról szóló hírt. Olvastátok és megdöbbentetek. Azt mondtátok: gyilkosság! Igen: gyilkosság. Borzalmas és gyáva gyilkosság. Megremegett az egész világ és tiltakozások és felhívások hangzottak el a magyarországi rémuralom, a magyarországi fehérterror ellen. És ti, akik megdöbbentetek, akik tiltakozva felkiáltottatok, ti akiket a gyilkosság elkeserít — vajon meg vagytok-e győződve arról, hogy mindent megtettetek? Ti, akik nem hallgattatok, meg vagytok-e győződve arról, hogy lelkiismeretetek megnyugodhat? Hozzátok, igen, éppen hozzátok szólt ez a kettő: Sallai és Fürst. Ne feledkezzetek meg arról, hogy fiatalok voltak. Ne feledkezzetek meg arról, hogy élettel teli emberek voltak. Ne feledkezzetek meg Fürst anyjának mély bánatáról. Ez a halál ne az érzéseitekhez szól^ jon, hanem a tudatotokhoz. És ekkor így fog szólni: Nem csak egy Magyarország van. Az egész kapitalista világ ilyen. Ugyanezek az alapjai, ugyanezek a törvényei és ugyanígy gyilkolja minden országban a Sallaiakat és Fürstöket. Gyilkol ítélet alapján és utcákon, tömegeket gyilkol, mert bosszú hajtja, mert félelmet akar kelteni, mert fél, mert védelmezi azt a „nyugalmat és rendet", amely a dolgozók gyilkosa. És ti, akiket megremegtetett a borzalom, ismét és ismét meg fogtok remegni, mint bűnrészesek, ha nem értitek meg, hogy bennetek van az az erö, amely megmentheti a Sallaiakat és Fürstöket és a munkasok ezreit a hasonló, gyáva gyilkosságoktól. Ne hagyjátok magukra az élő Sallaiakat és Fürstöket. Lépjetek elő rejtekhelyeitekből és ragadjatok tollat, de ne azért, hogy valamely tiltakozó levelet írjatok aíá, hanem azért, hogy aláírjátok az ember legbecsületesebb kötelezettségvállalását, azt a vállalást, hogy harcoltok a dolgozók szabadságáért. Lépjetek elő azokból a rejtekhelyeitekből, ahol a világ folyásáról elmélkedtek és csatlakozzatok ahhoz az erőhöz, amely megváltoztatja a világot. Ez kötelességetek. Kötelességetek ez azok iránt, ak;

k halálukkal megrendítettek benneteket és kötelességetek azok iránt, akik élnek és harcolnak. A megrázó felhívás magáért beszél. Érvényes Franciaországban, a Német Szövetségi Köztársaságban, Indonéziában és máshol. Nincs itt szükség semmiféle kommentárra. Csehszlovák hazánk lakossága gyűlöli azokat, akik vérrel-vassal megkísérelték Magyarországon visszaállítani Horthy, Mindszenty és a nyilasok rothadt rendszerét, akik álnok módra az angol, francia és izraeli nép nevében megkísérelték letörni a dicső egyiptomi nép szabadságát, akik vérbemártott tollúkkal és nyálas szavaikkal, az éter hullámaival visszaélve, szüntelenül uszítanak és lázítanak, hogy megkíséreljék megbontani azt a méltóságteljes nyugalmat és bámulatra méltó egységet, amely hazánk népeire ma annyira jellemző. Gyűlöljük ezeket. És szívünk minden melegével szeretjük azokat, akikkel saját, önként vállalt akaratunkból együtt jegyeztük el magunkat a szocializmussal, akikkel együtt építjük — ha nehezen is. buktatókon át, de egyre biztosabban és bátrabban — az osztály nélküli társadalmat, akikkel közös az örömünk, közösek nehézségeink. Igen, közösek nehézségeink. De bennünket a nehézség is erősebbé, elszántabbá tesz. És éberebbé. Sokat tanultunk és állandóan tanulunk. Üj értelmet kaptak a közös, szent szavak: Ez a harc lesz a végső, Csak összefogni hát! SZILY IMRE 12