A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-09 / 23. szám

Márkus templom homlokzata „Néhány évszázadon belül Velencét elárasztja a tenger — mondotta Augusto Polli professzor, az Olasz Tengerkutato Intézet dolgozója — s ez ellen nincs segítség. A sarkvidékek egyre olvadó jégtömegei okozzák a tengerszint emelkedését. Szerencsére Velence elsüllyedésének veszélye még nem fenyeget közvetlenül, s csak a későbbi nemzedékeknek kell majd komolyabban foglalkozniok ezzel a problémával. V.elence ugyanis minden száz esztendőben „csak" 37 centiméternyit süllyed." (Újsághír) Velence! Olyan vagy számomra, mint ódon aranykehelyben" lobogó, csodálatos kék láng. Velence, Te vagy a szépség, a különlegesség, az egyetlen, a feledhetetlen. Velence, dózsék és dogaresszák, művészek, tudósok, költők, csodálatos templomok, csobogó víziutak, ragyogó márványpaloták és homályos sikátorok városa. Falaid közt élt és alkotott Tintoretto és Veronese a két „legvelenceibb" festő, itt szgretett Byron, itt sétálgatott Liszt Ferenc, itt halt meg Wagner Richard egy szeles koratavaszi reggelen, itt bújt össze Müsset és Sand asszony, itt hízelgett Napoleon a Márkus térnek, „a világ lég szebb szalonjának, amelyet befedni csak az ég méltó" ... Velence, te feledhetetlen, te csodaszép! Ügy csillogsz, ragyogsz, szikrázol emlékeimben, mint ódon arany ékszer. Hétszer jártam falaid közt, de hetvenhétszer is elzarándokqlnék hozzád, ha tehetném, hogy köveid, ódon palotáid, szűk sikátoraid, gondolákat rinnató csatornáid közt megtaláljam tovaszállt ifjúságomat, s újra érezzem ajzt a megrendülést, amely az érkezés pillanatában mindenkit elfog, midőn először — vagy akár századszor is — szemközt találja magát szíve szorító szépségeddel. Ö mennyi mindenről szeretnék beszélni. Azt se (tudom, hol kezdjem. Csak dadogok és sóhajtozom a meghatódottságtól, a szomorúságtól, a vágytól, az emlékek sokaságától és szépségétől. Beszéljek a gondolákról, a Rialto hídról, Wagner emlékéről, a muranoi üvegfúvókról, Byron szőke grófnőjéről és éjfekete parasztlányáról, az arragosta és a scampi hófehér húsáról, ami szerintem „gloria della cucina veneziana", a velencei konyha dicsősége, vagy beszéljek Lucia mamáról, a velenceiek Dobó Katicájáról? Ö, napokig tudnék mesélni az aranyvárosról, titkairól, érdekességeiről, például arról, hogy — amit kevesen tudnak — mikor a franciák császára ellátogatott Velencébe, valóságos Napoleon-láz ütött ki a városban. A Canal Grandén, a Naqy. Csatornán Titus diadalívét ütánzó diadalkapu várta a hódítót, s a Dozse-palota előtti terecskén hatalmas Napoleon szobrot állítottak fel, klasszikus meztelenségben ábrázolva a világ új Cézárját, aki római módon üdvözli a lagúnák királynőjét, kezében pedig á földgömböt tartja, mint vala pici labdát, amivel kedve szer: eljátszadozhat. De szállt az ic gyorsan szállt, eltűnt a dicsősi eltűnt a császár, s eltűnt mezt len szobra is a Piazzettáról. És itt a Rialto-híd, ez a nég száz esztendős remekmű, melyn modelljére Cicogna dózse hire tett pályázatot. Hét kiváló művé köztük Sansovino, Palladio ls pr bálkozott a probléma megoldás val, amely még Michelangelot foglalkoztatta. A pályázatot Ponte nyerte meg, s két év ali el is készítette az isztriai rriá ványból készült műremeket, költségek 250.000 aranyra rúgtt Nem csoda: csupán a partok álló pillérek alá 12 000 facölöf vertek le a tenger fenekére; ez tartják a 22 méteres híd gyöny rü Ivét. A Dózse palota: építészeti m remek. „Márvánnyá vált csipkere geteg" és még ezer és ezer dís; tő jelző, s mind nem elegenc hogy hű képet adjon megdöbben szépségéről. De amihez a jelz nem elegendők, elegendő egy cse des, szelíd, holdas éjszaka is, ho szemben állva ezzel a gyöngy-cs logású márványpalotával, megért a régi Velence nagyságát és t csőségét, megérezd a „Serenisí ma", a (tanács hatalmát gazdas gát, pompakedvelését, lelki sz meiddel meqlásd a hires,, nagy d zsék árnyát, akik valajba itt i tek, itt jártak, itt uralkodtf s innét igazgatták nem csupán velencei köztársaság, hanem a te gerek jó részének sorsát is. Velence, az egykori rettegi tengeri nagyhatalom mindig „Tenqer jegyese" volt. A dózs minden évben felültek a hatalrr díszbárkára, a bucintorora és 1 evezve a mai LIdo legvégé: aranygyűrűt dobtak a tengerbe következő szavak kíséretében: „I jeovzünk téged, 6, Tenger, igazi örökös uralmunk jegyében!" S most a régi jegyes régi jegy se ellen támad, hogy eláraiss; elnyelje, eltüntesse Velencét, szé séqekre szomjas szívünk örök í mát, a tenger szépséges királyn jét... ZÓLYOMI ANTé Szertt Márkus oroszlánja Utasokra várnak a gondolák Álmodó gondolák...