A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-09 / 23. szám

A Szikince partjára lassan száll az alkony... nyomban volt, mikor az oroszok elfogtak. Mérgelődtem. De nem volt rossz dolgom. Pásztorkodtam a kirgiz pusztákon, hajóztam a Volgán, voltam az Ural vidékén, Szimbirszkben, Kazahsztánban. Amikor vége lett a háborúnak, barátommal útrakeltünk hazafelé. Vonaton, gyalog, hajóval, ahogy tudtunk jöttünk. Egyszer egy kozák leszállított a vonatról. „No, Gyula, most hova megyünk?" szólt kétségbeesve a barátom. — Ti magyarok vagytok? — kérdi a kozák szintén magyarul. Magyar volt ő is az istenadta.. ,Ne menjetek haza még, — mondja, álljatok be a Csehszlovák Légióba, harcolni a vörösök ellen, otthon harminc hold földet kaptok. Nem kellett nekünk a föld. Húzott a honvágy, a hazai táj. A Fekete-tengeren hajóztunk keresztül, aztán elkerültünk egész Lengyelországba, majd onnan Esztergomba a gyűjtőtáborba... Hát, ilyen dolgokon mentem én keresztül — tesz pontot szavai végére. — No és az emberek, a táj, milyen benyomást tett magára — faggatom. Gyula bácsi elgondolkozik, megemeli a poharát s csak ennyit mond: — Azok is csak emberek. E rövid mondat a paraszt-Szindbád mély bölcsességét rejti magában. Gyulp bácsi nem jszeret sokat időzni a múltnál. Jobban érdekli a jelen. Teli van problémával. Szövetkezeti tag. Azelőtt tíz hektár földön gazdálkodott De nehéz munkát már nem bír végezni. Kétszer is operálták a gyomrát. * * * A Szikince partjára lassan leszáll az alkony. Az utca megtelik emberekkel, jönnek a mezőről. Tehenek ballagnak az úton lomhán, komótosan, megállnak a kapu előtt, elbődülnek, majd jámboran várják a bebocsáttatást. Nagy batyuk alatt idősebb asszonyok görnyednek, zöldet hoznak a határból, utánuk az unokák hajtják kócostorral a libacsapatot. E falusi csendet csak nagynéha töri meg egy-egy száguldó motorkerékpár berregése. Hiába, a fiataloknak már nem elég, a régi tempó, ők már az atomkorszak gyermekei! Ha végigjárjuk a falut — különösen estefelé — a látott kép a falu iddillikus, romantikus ábrázolására csábít. De ez csak a felszín. A falut sohasem lehet egy átutazás alkalmával megismerni. Minden órában, mindennap feltár előtted valamit kincseiből. OZSVALD ARPAD Hetyke égerfák kísérik a Szincc gyors folyását... kisölvedi paraszi-Szinbád - Szikince? Hol is lehet ez? kérdezi bizonyára töprengve a •nyéken ismeretlen olvasó és taa térképet is restelli elővenni, ly kiböngéssze rajta e kis focska nevét, mert nem bízik abí, hogy rajta van a mappán, 'edig ott vari. Méghozzá a Garam tekintélyesebb mellékfolyója. Az ly és a Garam között kanya-I, hetyke égerfák és bütykös fü: kísérik gyors folyását. S ha lesséaben és hosszúságban nem de nevének sokfajta változási „lepipálja" öregebb bátyjait Garamot, Vágót és az Ipolyt. i Szlovák Érchegységben lered azon a vidéken a szlovák fal: népe Szikenyicának hívja; lejib Léva, Füzesgyarmat, Fegyver< és Peszek már Szekincének ezen a tájon, amerre most jác, Kissalló, Kisölved, Zalaba lig Szikincinek vagy becenevén ncének titulálja. <anyargós, szeszélyes folyócska a Szince. Ha megmakacsolja gát, különösen nyári forróságaiig csergedez medrében bog érő víz, de még ilyenkor Is zélyes, mert feneke gidres-göd, mély pandalokat vág a kanyacban, melyben könnyen elmerült az ember; máskor meg, l'eg>bször tavasszal, alig fér a „bösen", virgonc kedvvel nyargal, ki-kicsap a kövér rétekre. De csak olyan hősködés, sokra nem ;ja erejéből, hisz néhol alig h.án-négy lépés széles, rudták ezt az erre vándorló né< is valamikor, mert közvetlen patak balpartjához ragasztgatták maikat, hol enyhén hullámzó mhsor húzódik egész Kisölvedig. Kisölved régi község, már az 1200—1300-as években az okiratok Vila Vlued néven emlékeznek meg róla. De jóval ezelőtt már lakott hely volt. Ezt bizonyítja az a sok-sok cseréptörmelék is, melyet mélyszántások alkalmával százával találni a domboldalon. Sokféle nép tanyázott errefelé a népvándorlások korában; kvádok, cotinök, jazigok, rómaiak, hunok ... s mind hagytak itt valami emléket. A mai lakosok ősei talán a tornácos házak sorakoznak egymás mellett. — Módos község volt ez mindig — mondja a tanító s végigmutat a hosszú utcán. Nem messze tőlünk, a túlsó oldalon egy öreg néni festegeti pirosra a rozsdásodó vaskerítést. Nagy szakértelemmel húzogatja leföl az olajfestéktől csillogó ecsetet. Odaköszönünk, hasznos munkát kívánunk, és közelebb megyünk. — Éppen ilyen két dógos emberre van szükségem — mondja tréfálkodva Veszeleí néne. — Itthon a gazda? — kérdezem. — Itthon, itthon, csak fáradjanak beljebb — mutat a kisajtó felé. Gyula bácsi már jön is elénk. Kemény, katonás a tartása, nem is hinné az ember, hogy már 69 év nyomja a vállát. Ha beszél, egyenesen az ember szemébe néz. — Adjon,isten, öcsémuram — szorítja meg erősen a kezemet. A konyhában bort tesz elénk, aztán lassan megindul a beszélgetés. A múltról érdeklődünk, gyermekkoráról, emlékeiről, a faluról. — A parasztember élete a munka. Munka nélkül nem is ember az ember, — kezdi Veszeleí Gyula. — Még tizenkét éves se voltam, amikor már ökröket vezettem a lekéri majorba. Iparkodtam, hogy utolsó ember ne legyek soha, mert azt bottal kergette az ispán. Л kis libapasztorok besenyők, vagy a kunok voltak. Emberbecsülő, de büszke nép, rendszerető, dolgos, szorgalmas palócok laknak a faluban. A helybeli fiatalság azt tartja, hogy sehol annyi vénasszony meg kutya nincsen, mint Ölveden, de azért ki lehet bírni, mert a kutyák nem igen harapósak, a vénasszonyok meg nem pletykálnak annyit, mint máshol, mondják nevetve. A tanítóval sétálunk végig a falun. Csendes., kihalt ilyenkor délután az utca, csak a kutyák acsarkodnak az idegenre a kerítések mögött. Az emberek kint dolgoznak a határban. Az öregek tesznek-vesznek a ház körül. Szép, Nem sokat időzik a gyermekkori emlékeknél. Inkább a katonáskodásról mesél. Ez minden etmber gyengéje. Brünnben szolgált 1911-ben, ahol a munkások ebben az időben számos tüntetést szerveztek, és bizony sokszor őket is kirendelték az utcára, hogy szétkergessék a tüntetőket. — Mit értettünk ml akkor a tüntetésből. Paraszlegény voltam, keveset tudtam a politikáról. Parancs, az parancs. De azért sajnáltam szegényeket, mert éreztem, igazuk lehet. Sokfelé járt Veszelei Gyula bácsi. Az első világháborúban Oroszországban fogságba került. — A szabadságoslevél a zubbo-