A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-31 / 13. szám

KAREL CAPEK: Oliver MendevUle, egy fiatal angol nemes, aki Olaszországban volt tanulmányúton, Firenzében értesült róla, hogy atyja, sir William elköltözött a világról. Sir Oliver, tehát nehéz szívvel és sűrű könnyhullatással búcsút vett signora Maddalenától, ismételten megesküdvén, hogy mihamar visszatér, és szolgája kíséretében útra kelt Genova felé. Utazásuk harmadik napján kiadós ;zápor szakadt a nyakukba, éppen amikor valami vidéki fészekbe érkeztek. Sir Oliver egy vén szilvafa alatt megállította a lovát és odaszólt a szolgának: — Paolo, nézz körül, talán akad itt valami albergo, ahol kivárhatjuk az eső végét; — Ami a szolgát és a lovakat illeti, — szólalt meg egy hang a feje fölöt, — az albergo amott van a sarkon túl, ön azonban, cavalliere, talán megtisztelné plébániámat azzal, hogy betérne hozzám, szerény hajlékomba. Sir Oliver kalapot emelt és az ablak felé fordult, ahonnét egy kerekképű öreg páter mosolygott rá. — Vos signoria reverendissima, — szólt tisztelettudóan, — túlságosan kitüntet barátságával egy idegent, aki éppen elhagyni készül az ön gyönyörű hazáját, hálával eltelten mindazért a szépért és jóért, amivel túláradó bőkezűséggel elárasztották. — Beme, kedves fiam, — vélte a pap, — de ha még sokáig hálálkodik, bőrig ázik közben. Szíveskedjék leszállni a lóról és igyekezzék befelé, mert igen erősen esik. Sir Oliver bámulattal nézett a főtisztelendő plébánosra, aki a folyosón elébe sietett a kapuig: Ilyen apróra sikerült papot még nem látott; üdvözlés közben olyan mélyre kellett hajolnia, hogy a vér a fejébe futott. — Hagyja csak, hagyja, — kedveskedett a pap. Én csak ferences vagyok, cavalliere. Padre Ippolitónak hívnak. Hé. Ma-18 rietta, hozz kolbászt meg bort. Erre tessék, uram, kissé sötét van itt nálam. On Inglese, ugye? Hát igen, amióta maguk, angolok elszakadtak a szent római egyháztól, számát se lehet adni, hányan járnak itt nálunk Itáliában a maguk országából. Ertem én ezt, signore, lelki honvágyból teszik. Nézd csak, Marietta, ez az úr Inglese. Szegény, ilyen fiatal és máris angol! Szeljen csak magának a kolbászból, cavalliere, hamisítatlan veronai. Ёп mindig azt mondom, borhoz nincs jobb korcsolya a veronai kolbásznál, tömessék ki magukat a bolognaiak a mortadellájukkal! Higgyen mindig a veronai kolbászban és a sós mandulában, kedves fiam. Micsoda, maga még nem volt Veronában? Kár, nagy kár. Ott született az isteni Veronese, signore. Én ugyanis veronai vagyok. Dicső város az, uram, a Scaligerok városának nevezik. Hogy ízlik a borunk? — Grazias, Padre, — dünynyögte Sir Oliver. — Nálunk Angliában Veronát Júlia városának hívják. — Ugyan már, — álmélkodott Padre Ippollto, — azt meg miért? Nem ls tudom, hogy lett volna ott valami Júlia nevű hercegnő. Igaz, már több mint negyven esztendeje nem fordultam meg szülővárosomban ... Melyik Júliáról is van szó? — Capulet Júliáról, — magyarázza Sir Oliver. — Tudja, Padre, van egy színdarabunk is róla... valami Shakespearetól. Szép darab. Ismeri, Padre? — Nem ismerem, de megálljon csak, Capulet Júlia, Capuíet Júlia, — motyogta Padre Ippollto. — Tulajdonképpen ismernem kellett volna. Nem egyszer megfordultam Capuleték házában Padre Lorenzóval... — ön Ismerte Lorenzo barátot? — pattant fel Sir Oliver. — Hogyne ismertem volna! A ministránsa voltam, signore. Hallja, nem arról a Júliáról beszél, aki férjhez ment Páris grófhoz? Mert azt ismertem. Igen istenfélő, derék asszony volt az a Júlia grófné. Valóban, Capulet lány volt, a bársonykereskedő Capuleték családjából. — Az a Júlia másvalaki lehetett, — jelentette ki Sir Oliver. — Az igazi Júlia hajadonkorában halt meg, a Iegmeghatóbb halállal, amit csak ember elképzelhet. — Aha, — bólintott a molto reverendo, — hát akkor nem az volt. Az a Júlia, akit én ismertem, férjhez ment Páris grófhoz és nyolc gyereket szült neki. Példás, erényes feleség volt, fiatalember, bárcsak az Üristen magát is olyannal áldaná meg. Igaz, híre járt, hogy előzőleg valami fiatal crapulone után bolondult... Ej, signore, van-e asszony, akiről nem pletykálnak? Fiatalság — bolondság, azt mindenki tudja, örüljön, cavalliere, hogy maga még fiatal. Mondja, az Inglesek is fiatalok? — Igen, igen, — sóhajtott fel Oliver. — Ó, atyám, bennünket is éget a láng, amely az ifjú Romeo szívében dúlt! — Romeo? — kapta fel a fejét Padre Ippolito és kiürítette poharát. — Ügy tűnik, hogy őt is ismertem. Mondja csak, nem arra a fiatal scioccóra, arra a semmirekellő, széltoló Montecchi-fajzatra gondol, aki összevagdosta Páris grófot? Akkoriban azt beszélték, hogy Julietta miatt. Igen, így volt. Júliát megkérte Páris gróf, igen jó parti volt, signore, az a Páris, gazdag és derék fiatalember, — de Romeo állítólag a fejébe vette, hogy Júlia az övé lesz... Micsoda ostobaság, uram, — zsémbelt a Padre. — Mintha a gazdag Capuleték odaadhatták volna a lányukat valami lecsúszott Montecchinek. No, meg aztán a Montecchiek Mantovával fújtak egy követ, a Capuletok pedig a müánói herceg pártján voltak. Nem, nem. Én különben is azt hiszem, hogy az az assalto assassinatio Páris gróf ellen tulajdonképpen közönséges politikai merénylet volt. Ma mindenben politika van, kedves fiam. Az erőszakoskodásnak természetesen az lett a következménye, hogy Romeo úrfinak el kellett menekülnie Mantovába és nem tért vissza többé a városba. — Ez tévedés, — szólt közbe Sir Oliver. — Bocsánatot kérek, Padre, de a dolog nem