A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-31 / 13. szám

VERES JÁNOS: ^-udit(RÉSZLETEK) III. Feltörölték a helyet, ahová a könnyű lábad lépett, barátom kidobta az utolsó bíbor-gyűrűs cigarettavéget. Szobám tnár sosem lesz fényes, hiába szikrázza be ezer Tejút. A te szobádban már más lakik. Kerülöm s hogy gyűlölöm, ha látom azt a közönyös, nemlétedre biztos tanút. Hiába ölt már )a csúcs reggel rózsák álmából szőtt fátylat, nem nézel ki rá Iablakodból. — Eltolnálak elébe, hozzá, te hegy, ha tudnálak. A lomha, jámbor hegyek előtt hét év unalma varjú-riasztó köves fazekat hiába csörget, most újra megszépültek, mert te nézted őket. Hogy féltem valamikor, mikor jöttek a lázak, hogy kályibám, az Időt fejemre gyújtsák; most nógatom a percet, mint sárbadőlt bivalyt, mert nélküled örökre zárt láda az öröm, elvitted a kulcsát. Angyal és ördög viaskodik bennem, ha az angyal győz, azt súgja: szeretsz s meltémállsz majd, ha az ördög kerekedik jelül, azt mondja: nyomorült, sosem éred el, Megreszkető szívem figyeli a párbajt. Szeretnék bejárni minden sokaságtól zúgó utcát és teret, szeretném szétkiabálni: nézzetek meg jól, én vagyok az, kit az isten, vagy sors annyira szeret, hogy Őt adta nekem! Ilyenkor a tengermély csend a másnak éles, jeges lehelet melyben, mint pokolgép, ketyeg a halál, nekem muzsikál, Ha fellőbant a düh, mint kis szikra a kazlat, — mert vastérdekkel lép rám a valóság, hogy messze vagy, oly messze, hogy enyém a vánkos, mit szép kezed igazgat, s hogy jönnél tán, de vermed nem ereszt, a jelvágott nyelvű csend sírni kezd. De nehéz fegyvertelenül várni, míg sugarát az ég egyszer leküldi, s megtanulni, hogy a légnehezebb férfimunka: remélni, tűrni. Feküdni hanyatt, fehér falat nézni, a fösvény napok karma közé halva. S látni, hogy egy láthatatlan kéz neved öt betűjét írja jel a falra. Hadd fájjon jobban, sebembe nyúlok, mint a gyerek, ha félrenéz az anyja; futó szalagról hallgatom a hangod: simogató, szúró töviskoszorúnak szavaid a bús est szívemre forgatja. A fenyők is oly búsak, a fáj elájult; koponyámban pányvára vert csikók nehéz körme dobban; holnap kimegyek kedvenc tisztásodra s megkeresem lábnyomod a hóban. V. Kilenc leány ül a réten, bő szoknyában, szállókában; koszorúkat fonogatnak, ég a szemük, ég a hajuk a sistergő napsugárban. Kilenc leány hattyúkezé homlokodra koszorút fon, kilenc leány dalolni kezd, bársonyorrú, fényesfarú csikó hallja, fent az úton. Leballag a kilenc lányhoz, nyújtott nyakkal ámul-bámül, homlokán a fehér csillag s füvön a por aranyszínben ragyog, mert a dallam ráhull. Kis naprendszer: tizennyolc szép lányszem fénylik, mint a bogár, les a cincér s bajsza alatt csillag-látni, dalt hallgatni hangya-öccse terhét ejtve vígan megáll. Harsog, zeng az élet Napja s kilenc leány dúdolgatja: „Nem anyától lettél, rózsafán termettél."