A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-10 / 10. szám

» • , ; Г/i" DÍ: wrtA BÁNYÁSZSORSOK п. Két kis mozzanat a leszállásig A bányatelepen a szokott kép: vasdarabok, faanyag mindenfelé. Az épületek között igyekvő léptek kopogása, teherautók zümmögése.-A város templomtornyai ide néznek a telepre, a levegőben drótkötelek húznak s azon csillék csüngenek, mint anya keblén a gyermek. Az ember ajtókon kopogtathatna, kereshetne, de a hivatalos beszélgetéseket, a százalékok aprólékos és pontos rögzítését szándékosan kerüli, csupán Ruman főmérnökkel tárgyal. Vele sem . arról, hogyan állunk a bányában a tervteljesítéssel, hanem az emberekről. Fentebb említést tettünk róla, hogy mint a föld, az élet is rétegeződik. Nos, a főmérnökkel egy nemzedék legalsó rétegébe merülünk le, ahonnan vagy zuhan az ember a züllés fojtogató rémületébe, vagy tétován megáll, gondolkozik és egy négy közösség segítségével megpróbál a lejtőről visszatámolyogni. Olyan bányászról van sző tehát, akit mai rendünkben is a melankólikus hangulat öl, ha belekóstol az italba, az alkoholvágy elömlik testén és három, négy napig iszik. Ki ez a bányász? Nem egy van ilyen, de elégedjünk meg csak névvel: a G. Gyuri bácsiéval. Ruman főmérnök és Kotrcska János bényamesternek az a véleménye G.-ről, hogy jó bányász, szorgalmas, nem felesel, szófogadó, munkában nem válogató, csak ... ha belekóstol a pálinkába ... vége! Akkor három napig iszik. íme, ennyi jó és értékes tulajdonsággal szemben az alkohol, és egymaga megbirkózik ellenlábasaival. Nem látjuk még az embert, nem ismerjük gondűző melankóliájának az okát, azt sem tudjuk elképzelni, lelkében milyen viharok dúlnak. Csak következtethetünk a továbbiakból, hogy ilyenkor érzi, nagy bűnt követ el magával és bányásztársaival szemben, mert félve somfordál a telepre és járkál lesütött fővel, magábaroskadtan az iroda előtt, míg csak be nem szólítják... Ha aztán a bányamester, a felör, meg a műszak kommunista bányászai szorítóba fogják, akkor elérzékenyül, sir, és felzúg . benne gyerekeit, családját féltőn az életparancs: — Ne engem nézzetek. A családomat Három gyerekem van. Én ha belekóstolok, nem tudok másmilyen lenni. Akkor én azt mondom: Gyuri, ma nem mész le a bányába. Hév, indulat, szenvedély a szóváltásokban, de sem a bányamester, sem a felőr nem tesznek elhamarkodott mozdulatot, réznek a családjára s néznek főképpen az emberre, aki búval-bajjal a lejtőn őrlődik i pillanatnyilag még nem bírja elképzelni, nog у ital nélkül is lehet jó vájár a bányász. A Szandlovszkyból büntetés tette ét az István-bányába. Több mulasztott műszakja volt, a bányamester elengedte. S most e bánya lelkiismeretének kell megállítania a lejtőn ezt a bányászt. Nem gépi berendezéssel, mint a felvonó kast, másképp... Milyen lehet az ember, teremtsük elő, nézzük meg közelebbről. Egyik alkalommal szerencsénk van, bejön az irodába. Félénken, bátortalanul jön, mint az olyan ember, akinek nincs rendben a szénája. Aztán odaállít а bányámester elé és kérdi: — Miért hivatott a mester úr? — Újságba fognak írná rőlad, Gyuri. Mint jó bányászról. Szemmel láthatóan jól esik neki a bányamester szava. Feketés bajusza alatt mosolyra fordul száján negyvenegynéhány éve, a másik pillanatban meg csendes borongás árnyékolja be az arcát. — Éppen én rólam? Vannak tőlem sokkal jobb bányászok. A felelet ennyi. A lejtőn csúszó ember józanodó szembenézése magával. Hallgatásában, s az arcára, homlokára vetődő ráncokban mintha lelkének töprengése futna össze. Ali és vár a továbbiakra, de már nem csendesen, nyugtalanul, mintha csendes álldogálásában, Iramodó menésében, kapkodó futásában mindig ott zúgna, örvénylene a bányásztársak mormogó, elégedetlenkedő hangja, hogy „a parti rád dolgozik". Ha mulasztasz, kevesebbet keresnek valamennyien. S ettől a mormogó, ítélkező hangtól riad mostanában, tudván, hogy ez a hely a próbatételé. Ha itt sem emberii meg magát... vége! Mocorog az ember, G. Gyuri bácsi a bányamester előtt, keze a karbidlámpát szorítja, mintha ez lenne mentség bűnre, italra, kimaradásra. Valami érthetetlenség bujkál a szemében, miért éppen őt szemelte kl a bányamester az újságba? — Velem van a legtöbb baj — kételkedik a rábeszélés hitelében. Nem áll rá a beszélgetésre. Élete kapuit bezárja előttem, ne menjen be oda senki, de ne is pillantson be senki. Távozik. S én mintha ajtón, falon túl, bányában és falusi magányában vergődését, búsulását, szilajságának és könnyelműségének megzabolázását látnám. Régi bányászról van sző. Jól keres, családjával békében élhetne. Gépek zajában, fúrógépek zúgásában, föld alatt és felszínen egy életért folyik a harc. Hladky László, a pártcsoport felelőse belekarolt már. Mellette állnak Iglai és Styefo falubéli bányászok is. Nem szóval rémítenek ők, a tekintettel Intenek, a „kevesebbet keresünk mlattad"ot lövelik minduntalan felé. S ez megtorpantja, fékezi s tán lassan visszakozzra szoríthatja. Persze, az ital nem újkeletü nála. Az alkohol vékony erecskéje medrében szélesedve, megduzzadva a múltból bukdácsolt át a mába. S most mintha sziklafalhoz verődne hulláma, melyet nem is a vasérc emel, hanem a bányásztársak mentő akarata. Mit ér az ember, ha bányász? Ez a kis élettöredék mutatja. Jó, nagyon jó bányász G. Gyuri bácsi, csak... s éppen ennél a csak-nál mentegetik a felszabadult életnek. Fogja kezét, nyeri szivét a közösség. Sok sikert ehhez a munkához! Nem szállunk még le a bányába, az udvaron szemlélődünk, tűnődünk a bányászokon, akik libasorban jönnek az alagútig s onnan szintén libasorban mennek tovább. Lóbálódík a kézben a sok bányászlámpa, pislákoló fénye játszik a borongó idővel. Ereszkednek le, emelkednek fel a tárnából a bányászok. Alámerülnek és felszínre törnek. Ez életük mindennapja. Ezek a lámpák örökké himbálóznak itt, reggel hétkor csakúgy, mint délután kettőikor, vagy este tízkor. Az ő munkahelyük az örök sötétség tanyája. Az ember a megismerés vágyétői hajtottan mozog a telepen. Bányászokon csilléken, gépeken billeg a tekintete. A felszínes szemlélődés mögött vajon milyen meglepetéseket rejt az élet? A le s fel sétáló Bernáth őrön pihen a szem. Egyenruhában, fegyveresen áll őrt a zajban, az örökös csoszogásban. Ismerkedünk, beszélgetünk, bennem a kérdéssel: zubbonyban, öregeknek járó ilyen szolgálatban, mit keres ez a fiatal ember? Életkora negyven év sem lehet... Mintha érezné töprengésemet, magyarázkodásba kezd, hogy Dernőm volt bányász. J* bánya jelentette neki és családjának az életet. Am amire nem számított s amire sohasem gondolt, a gurltóban egy nagy kő kifordult és összezúzta a lábát. Egy évig kezelték, gyógyították, de már a bányába nem engedték. Azt se mondták neki, szélnek eresztünk, menj, ahová akarsz, élj, ahogyan tudsz. A társadalom gondoskodása ideállította a telepre. Teljesítsen itt szolgálatot, ügyeljen a vagyonra és munkahelyre. Nincs Idő a mélyebb, az alaposabb ismerkedésre, azért megkockáztatom a kérdést: — Mi tőrtént volna magával régebben, ha Így jár? Gondolkozik egy kicsit, szeme sugáréba fogja azt az életdarabkát, amit ő is élt akkor, és így felel: — Akik bírtak, azokat tartották a bányában. A tehetetlenebbjeitől, a rokkantaktól szabadultat:. — Családja? — Van. — És a megélhetés? — Nem panaszkodom. Búcsúzom az őrtől. Lucskos, csatakos időben lépegetek az István-bánya szája felé. S ahogy a Bernáth őr esetébe takaródzem, mintha tiz és száz régebbi, elfelejtett, vagy eltemetett bányász emléke kísértene. Mert „ők is éltek, nekik is családjuk volt, rokkantságba, szerencsétlenségbe is estek. Mi történt velük ? ..." Ez a két ember lenne a választóvonal két élet, kéf világ között? Gumicsizmába, bányászruhába bújunk és karbidlámpa fénye vezet az alagútban. A külszín világa egyre távolabb szökik mögöttünk. Szabó Sándor berzétei bányász ballagcsál előttem, a felőr. Az alagút hosszú és girbe-görbe a szállítőkasig, a gépházig. A levegő földszagú, talpunk alatt vlzerecskék csapódnak szét. Hűséges kísérőink a nagy szellőztető csövek. A gépházban teljes erővel dolgoznak a gépiek. A felvonókas, mint a kútágas géme, zuhan le a járatban, vasércet vagy bányászokat hoz fel. Furcsa, szorongató érzés gyötör. Először ereszkedem le a föld méhébe. M. J. Gömői'i bányászok 20