A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-10 / 10. szám

csiklandozásának. Befelé pislog, mert arra gondol, hogy szülők bűne, konoksäga eltépheti-e a gyermeket anyjától? Miért ma­radt, miért nem ment az édes­anyjával ? Az öregasszony nem gondol semmire. A hajnallal nő büsz­kesége, hogy fia és lányuno­kája az ő eszével sütkérezik. S ebben a vlgságokat, nagy szomorúságokat csihold éjsza­kában vágódik kl az ajtő és az öreg ember baltája a fejek fö­lé suhan. Az öregasszony holtra Ijed és kiált: — Géza, Géza te! A lány meg: — Nagyapa! A gazda ugrik fel, mint tűz­vész idején, de a balta csen­desíti, élének villogása meg­torpantja. Az öreg ember háborodottan vágja az ajtőfélfát. Aztán hab­zó szájjal a vendégekhez kö­zelit, ütésre készen szemelgeti az embereket. Az unoka mel­lett ereszkedik valamelyest a kar, a hang emelkedik jobban. — Te velem jössz, anyágho'! — Oda? Egy tapodtat se! — bátorodik a gazda. — Nem? Azt mondod, oda nem? Haljon meg, dögöljön meg az anyja? Vészesen emelkedik a balta magosba és nyomban le is csapna, ha a vőlegény kl nem csavarlntja. Szörnyű kavarodás támad, nyögések, szabadjára bocsátott sikolyok: öklök puffannak, te­nyerek csattannak, az üveges kredenc összeroppan s a bir­kózók gurulnak ki a fagyos hóra. A gazda fojtaná, ölné meg a véresre vert öreg embert, de a szomszédfalusi vendégek lefogják gyilokra' mozdult kar­ját. Kínosan, bajosan feltápász­kodik hát a háborodott és sö­vényét rázva dőlöngél a kapu felé. Roggyanó lábbal, habosan, véresen botladozik a temető irányába. A vendégek pedig zavarodot­tan húzódnak vissza a szobába. Erőltetnék a dinom-dánomot, a gazdát valósággal körülgyűrűz­nék, hogy ne gondoljon az imént történtekre, de a kérő­ből eltűnt a vőlegény s vele a lány is. Ez öli máris a han­gulatot. A vőlegény csapja a havat, rángatja nyomába Évikéjét, a hajnali csillagok hullnak a sze­mükbe, hajukba, nem fáznak, érzéktelenek. A fiű mintha ré­szegség párájából emelkedne kl, hull le róla minden, ami ezen az éjszakán a szót belé­fojtotta. Csak most tudja, mi­lyen nyomasztó volt ez az éj­szaka, csak most ismeri fel, hogy neki dacolni kell a csa­láddal. Egy tüzelj előre a der­mesztő Időben, látni minden­áron az Éviké anyját, odaállni elébe, békülni vele. Gyorsan szedi a lábát, a lány ténfereg a nyomában s az al­végi ház közelében mintha ólom húzná. Kapaszkodik a fiű kar­jába s a garádicson megszep­pent, fojtott érzései rugóként pattannak ki, megered a köny­nye. A szobában üres az ágy, nem jajgat az édesanya, szemrehá­nyóan sem néz a lányára, me­reven, hidegen nyúlik ei a pad­lón. Éviké nem tud moccanni a holt tetem mellett, átalkodik, szlnteíenkedik, fogódzkodik, mert sötétül szemében a világ. Felrázó, szivettépő hang zúg a fejében, hogy eljöhettél vol­na, gyűrűsen szaladhattál vol­na édesanyádhoz. Ne mondd, hogy nem engedtek, szökhettél volna. Zúg, kavarog ez az Ijesztő, némító hang s Éviké tudatából röppen ki a vüág. Azt még érzi, hogy a térde a padlón koppan, aztán ájultan esik ösz­sze benne az élet. A hideg téli nap mellére, szemére szökdel, arra ébred. Az apai házban. Nem tudja, hogyan került h'aza. A gyűrű, a csillogó arany juttat eszébe mindent. Surran le az ágyról és fekete gyászt ölt magéra. S a fekete menyasszony szív­bántalmaktól rémülve tántorog az udvarra. Fütyül a szél, járja a gömöri hegyeket. A lányban és körü­lötte fütyül az élet. Az úton öregek csoszognak, a távolban pedig mint egy nagy felhő­darab, műtrágyát bontanak. Minden él, mozdul, lélegzik, ujjong, csak ő benne halt meg valami. Vagy tán születik a melen­gető érzés ? Gyűlölet születik a reggellel. Éviké riadtan és olthatatlan ellenszenvvel néz az apjára, aki álmosan, borzoltan fordltja há­tát a napos világnak ... Minek a szó « Elég! Ne vitatkozzunk, kedvesem. Minek a szó, ha szíved nincs ma itt velem. Holnapra, meglásd, elmúlik az egész, mint illó füst, oly csendben elenyész. A szíved, az nincs ma itt velem. Innen a bús, idegen gyötrelem. Hallgass most! Haigass s nem történt semmi. Hisz neked is fáj, hogy nem tudsz ma jobb lenni. GÄLY OLGA Siratok egy kis diákot Ma, tegnap, holnap A gimnázium kapujában állok. Várok egy régi vidám kis diákot. Kinek szemében tudásszomj fénylett. De kár, hagy azóta nagy legény lett! Mily búsak a földi komédiák, akkor még nem tudta a kis diák! A gimnázium kapujában áSok. Siratok egy víg, boldog kis diákot. NAGYFALUSSY ISTVÄN Lámpák gyúlnak. Künn hull a hó. Eiste van megint, megkereslek. Kacagásodnak gyöngyei Fáradt szívemre ráperegnek. Tegnap még nem volt aki várjon. Utak üzentek értem. Messze jártam és reggel sohse tudtam, hol hajtom le a tejem este. Holnap... Ki tudja, ml lesz Tán elsodor tőled az élet. Elsodorhat, de egyszer este Tehozzád mégis visszatérek. holnap. 1947. BABOS LÁSZLÓ 19

Next

/
Oldalképek
Tartalom