A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-17 / 7. szám

Nagy Irén: FELSZÁLLT A KOD A fiatal magyar írónő első kötete nem rejteget nagy meglepetéseket sem témáiban, sem élményei megformálásának módjában. Azoknak az íróknak sorába tartozik, akik kerülik a szélsőségeket, a kiélezett helyzeteket, nem bízzák magukat a fantázia merétez röptére, óvakodnak a hiperbolikus ábrázolástól. A mindennapok mindenki által érzékelhető körein belül marad, másképpen szólva: az életnek olyan tényeit, eseményeit, olyan mozzanatait mutatja be novelláiban, amelyekkel ő maga is személyes kapcsolatba került valamikor, amelyeket ő maga is megélt. Természetesen, nem válogatás nélkül adja elő élményeit, nem tapad hozzá a felszín látott és hallott jelenségeihez, nem marad meg a publicisztikai leírás síkján: azokról az élményeiről vall, amelyeket társadalmilag, emberileg jelentősnek érez. A kötet novellái arról tanúskodnak, hogy Nagy Irén általában biztos ítélettel tud nézni emlékeire, nem keveri össze a lényegest a lényegtelennel. Márpedig a „tapasztalatok" — és nem „látomások" — írójánál az ilyen megkülönböztetésre nagy szerep hárul, mert ennek révén kerülheti el a száraz és költőietlen felsorolásokat. Nagy Irén esetében mindezeknek különös hangsúlya van, hiszen az élet gazdag, kavargó és kusza összetettségét nem a regény lazább keretei között ragadja meg, hanem áttetszően tiszta, fegyelmezett — novella-formában, ahol minden felesleges részlet felborítaná a mü egyensúlyát. Az írónő csendes és tiszta hangja teljesen betölti ezt a formát, így — s ebben rejlik az irodalom sajátos, a valóság illúzióját keltő hatása — ily módon a cseppben is tükröződhet a tenger. Nem mennyiségi értelemben vett teljességre kelll törekedni az élet tükrözésénél: ezért a kötet novellái is, bár nem fognak át széles területeket és mondandójuk tapintatosan és tartózkodóan egyszerű, múlt és jelen sok gyötrelme és öröme hangulatos és igaz kifejezést nyer bennük. Élményeihez való rokonszenves szigorú ragaszkodása miatt általában képes elkerülni az utóbbi idők irodalmának egyik legnagyobb bűnét: a valóság sematikus eltorzítását. Nem lop be írásaiba olyan elemeket, amelyek előre kitűzött, spekulatív tételek illusztrálására alkalmasak: nem azt ábrázolja, aminek lennie kellene, hanem azt, ami volt és ami van. Ha néha hamisan csendülnek sorai, annak inkább bizonyos írói kiforratlanság az oka. A sematikus alkotások, a valóság valódi lényegének meghamisítása árán, a közeli és távoli jövőt jelenvalónak, megvalósultnak mutatták. A távlatnak, a perspektívának ez az el.torzítása éppen ellenkező eredménnyel járt, mint íróink óhajtották: még a szubjektive becsületes írói szándéknak is, akarvaakaratlanul, kudarcot kellett vallani. A távlatvesztésre, vagy távlathamisításra mindenekelőtt a valóság bonyolult mozgása bizonyította rá a tévedést, mert az élet gazdagabbnak, összetettebbnek mutatkozott, mint a „festett egekbe" néző mű. Nagy^ Irén novelláinak az a sajátossága, hogy bennük a „megélt élet" ölt irodalmi formát, azért válik eszmei-formai értékmérővé, mert ezen az áron ki tudja kerülni a csábító és eltejdt távlat-torzítást. írói alkatának legjobban az életnek egyegy rövid, de jelentős pilanatát hordozó novella-forma felel meg. Nem a nagyívű kompozíciók mestere, idegen tőle a sokszálú cselekményt egyidőben mozgató, szélessodrású epika. Bíztató jelv

ha az író felismeri a neki leginkább megfelelő formát: a továbbjutás, a kiegyensúlyozott fejlődés egyik előfeltétele ez a mértéktartó önismeret. Rövid rajzai, az egy-lélegZetre elmondható, az egyetlen szituációt felvillantó novellák a sikerültebb írásai kötetének. A gyermekkor világába, a sorok kö£t bújkáló fájdalmas-derűs hangulattal visszatekintő Egy narancs története és Az első sztrájk, a falu erkölcséről beszélő Kapzsiság és Győzelem. Jellemző, hogy Budapest ostromából megőrzött emlékei is kis képekké válnak szét: az Emberek a pincében című írásának egy-egy része (mint pl. a Szemérmes és Marianne), jól eltalált, rövid, de jellegzetes jellemrajz, a lélektani megfigyelés finomságával és takarékosságával. Címadó novellája, a Felszállt a köd, szintén lazán összefüggő jelenetek sorozata. Azonban különbséget kell tenni adott téma adekvát és indekvát kidolgozása között. Az Emberek a pincében című munkájában, amit vállalt, teljesítette, a háború szörnyűséges idejéből néhány pillanatfelvételt akart adni, összefüggő cselekmény igénye nélkül, a keret, a pinceélet azonosságára bízva a szálak összetartását. Ebben az esetben adekvát: az egymás mellé helyezett képek felidézik az olvasóban az ostrom idejének levegőjét, a pincék halálfélelmébe zsúfolt emberek életét, a mindenkit próbára tevő nehéz időket. Tartalomnak és formának összefüggése úgy is értelmezhető, hogy vajon az elmondandó életanyag tükrözését helyesen oldotta-e meg az író, azaz megtalálta-e élményei és látomásai számára azt a kizárólagos formát, amelyben ezután hiánytalanul életre támadnak. Az esztétika vulgarizátorai épp ennek az ellenkezőjét gyakorolják, nevezetesen azt, hogy az ő „külső", műtől független és idegen szempontjaiknak mennyiben felelnek meg az alkotások és mennyiben nem. A régebbi kritikákban sűrűn találkoztunk olyan kritikai megjegyzésekkel, amelyek a mű világára, belső logikus összefüggésére nem tekintve, különféle témabeli hiányokat emlegettek. Az ilyen „külső" szempontok alkalmazása elkerülhetetlenül a sematizmus felé tereli az írót, olyan teljesség ábrázolását sugallva neki, amelyre vállalkozván, túllépné élményeinek, egyéniségének határát. Mindez pem a kritika joga ellen szól. Nagy Irén Felszállt a köd-jével kapcsolatban is el kell hangoznia a számonkérésnek. Teljes életet, egész emberi sorsot zsúfolt össze néhány oldalon s téma és forma aránytalansága diszharmóniához vezetett. A. törvénytelen lány élete a faluban meggyőzőbb és elmélyültebb lélekrajzot igényelt volna, a környezetnek gazdagabb bemutatását, a társadalomból kivetett lány és a zárt erkölcsű falu közötti összeütközés erőteljesebb és igényesebb előadását. A finoman egyszerű ábrázolás itt leegyszerűsítésbe torkollt, a szaggatott, elnagyolt jellemzésből nem bomlik ki Horváth Katalin nehéz sorsa. Emiatt nem válik hitelessé a befejezés, a lírai-szimbolikus pátosz ellenére sem. Felszállt a köd — ez a szép költői kifejezés társadalmi igazsággá, törvénnyé érik napjainkban. A novella befejezése ezt a törvényt csak deklarálja és őszintén óhajtja, de nem ábrázolja, mint győzedelmeskedik tragédiák és diadalok, rosszhiszeműség, maradiság és a megtisztult lelkek és a nagyobb erők harcában. Másfajta észrevételeket támasztanak a falu mai életéről hírt hozó írásai. Igényesen formálja meg ezeket a témákat is, nem folyamodik erőszakolt sémák bevált fogásaihoz, az ábrázolt egyéni sorsokban felvillantja az általános összefüggéseket is. Nem túloz, nem mond tartalom híján üresen csengő szavakat s nem akarja egyetlen novellába belezsúfolni mindazt, ami a falu NAC-У 'KÍN jelenére' jellemző lehet. Am mintha fakóbbak lennének falusi élményei: némelyik novellájában erőtlenné válik az ábrázolás, épp azon a ponton, ahol a helyzet- és hangulatrajz átmegy jellemrajzba. Az emberek megváltozását, az újhoz való ragaszkodást, az elszakadást a régi, megszokott formáktól nem festi elegendő biztonsággal. A Must című novella Horváth Gáspára a szövetkezeti elnök ajándéka láttán váratlaftul, írói indokolás nékül változtatja meg szándékát, visszatér a közös gazdálkodáshoz, az Éjjeli váltásban Kovács. Vendel elnök ismeri el egy csapásra az újságíró igazát. Mert az ábrázolás a feszültség feloldásának motiválásában hézagos, ezek a novellák — bizonyára az írónő szándékaival ellentétben — azt a hitet keltik, mintha mindaz, ami az egyéni és a szövetkezeti gazdálkodás körébe tartozik, egyszerű, könnyen megoldható kérdés volna. Ha ezt a hamis illúziót árnyaltabb és elemzőbb kép váltja fel, Nagy Irén művészete jelentősen fog gazdagodni. Hiszen már ma is megbecsült helyet biztosított magának, s a fejlődése iránti bizakodás is elsősorban kötetének értékeiből fakad. A szlovákiai magyar irodalomnak számon kell tartani ilyen reményeket ébresztő kezdés után Nagy Irén további útját. Béládi Miklós 16