A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-17 / 7. szám

M. I. GLINKA, AZ OROSZ ZENE ATYJA Az orosz vidék gyermeke volt. Novoszpasszkojéban ismerkedett meg a népi dallamokkal, melyek még zsenge korában elbűvölték. Zenei tehetségének fejlődésében nagy szerepet játszott anyai nagybátyjának, Afanaszij Andrejevics Glinka jobbágyzenészekből álló zenekara. Ez a zenekar gyakran adott elő orosz dalokat variációkkal, melyek nagy hatást gyakoroltak a gyermek Glinkára és nagyban befolyásolták alkotóművészetének irányát. Tizenhárom éves korában már a pétervári Felső Pedagógiai Intézet tanítványa, miközben kiváló zongoraművészeknél és zeneszerzőknél tökéletesíti tudását (John Field és mások). A fiatal Glinka 1822-ben művészi zongorajátékával már egész Pétervárott közismert. Glinka gyermekkorától «kezdve súlyos idegbántalmakban szenved és ezért 1829-ben atyja tanácsára a Kaukázusba utazik gyógykezelésre. Egészsége ugyan nem javul, de a festői környezet és népi muzsika nagy hatást tesznek rá. Innen viszi magával már készen a „Ruszlán és Ludmilla" keleti jellegű zeneképeit. Viszszatérte után mint számos románc és dal szerzőjét emlegetik. Súlyos betegség után orvosi tanácsra külföldre utazik. Bejárja Németországot és Svájcot, majd hdsszabb ideig marad Olaszországban, hol az olasz klasszikus zenét és a népi dallamot tanulmányozza. Áriákat ír és variációkat operatémákra, amelyeket az olaszok igen nagyra becsülnek. Hazatértében ismét megáll Berlinben és Dehn német zeneteoretikusnái rendbeszedi elméleti és gyakorlati ismereteit. Már ismert zeneszerző, amikor hozzá(1807. VI. 1 — 1857. II. 15) fog az első orosz nemzeti opera megalkotásához. Zsukovszkij, a költő, az Ivan Szuszanyin meséjét ajálja Glinkának, bár tudja, hogy Kavosz zeneszerzőnek már van egy régibb keletű Szuszanyinja. Az új opera bemutatója 1836. november 27-én zajlott le, amely egyúttal a teljesen megújított pétervári Nagyszínház megnyitó előadása is volt. Glinka operája káprázatos sikert aratott. Az Ivan Szuszanyin új korszakot jelentett az orosz zenében. Ez volt az első klasszikus orosz opera, amely egyúttal nagy hatással mutatott rá a nép vezető szeredére a történelmi eseményekben. Az orosz haladó körök es a haladó kritika elragadtatással fogadta az új operát. az árisztokrácia és a cári udvar azonban nem! Hiába kapott uralkodói parancsra az opera új nevet (Életünket a cárért) a darab forradalmi szellemét és hangját az úgynevezett felsőbb körök nem tudták Glinkának megbocsátani. Második nagy operája a Puskin szövegére készült „Ruszlán és Ludmilla" volt, mely még fokozta Glinka hírnevét határon innen és határon túl. Elkövetkező külföldi útján Párizs mint világhírű zeneszerzőt ünnepli Glinkát és Berlioz saját hangversenyén Glinka-műveket ad elő. Betegségéből kifolyólag Glinka sokat utazott és nem bírta ki sokáig egy helyen, nehogy halálos búskomorságba essen. Egy ilyen külföldi tartózkodása alkalmával húnyt el Berlinben 1857. február 15-én. Ott temették el a berlini orosz temetőben. Hamvait későbben hazaszállították és a pétervári Alekszandr Nyevszkij kolostor sírkertjében helyezték el. Glinka épp úgy, mint Puskin, új korszakot indított meg az orosz művelődéstörténetben. Megalapította az orosz klaszszikus zeneművészetet, amely az orosz nép dalköltészetében gyökeredzett és a hősies hazafiasság eszméjét szólaltatta meg. Glinka utat mutatott az orosz zene további fejlődéséhez. „Glinka és a népiesség", ez volt a „Nagy ötök" jelszava és Csajkovszkij mély szeretettel mondogatta róla: „a varázsló Glinka". A hivatalos cári Oroszország azonban nem értette, jobban mondván nem akarta őt megérteni és az elkedvetlenedett Glinka egy alkalommal ezt írta húgának: „Mityádat csak halála után fogják megérteni, a Ruszlánt pedig csak száz év múlva." És ez az idő most beteljesedett. • EIsmeretes, hogy a kásmiri I alkotmányozó gyűlés a múlt év novemberében határozatot hozott, amelynek értelmében az autonóm Kásmir végérvényesen Indiához csatlakozik. Ez a határozat, Kásmir alkotmányával egyidejűleg, most, január 26-án életbe lépett. Mi sem lett volna természetesebb, minthogy ez az aktus, több évi huzavona után, végre lezárja az indiai-pakisztáni vitát. Magától értetődő lenne, hogy Pakisztán végre elfogadja a kásmiri nép választott szervének döntését, és megszűnik Indiát minduntalan agresszióval fenyegetni. De még sem így történt. Nem történt így azért, mert egyes imperialista hatalmaknak nagyon is megfelel, hogy India és Pakisztán között állandó legyen a viszály. Ügy gondolják, hogy ezt a viszályt könnyen kihasználhatják a maguk érdekében, mert — ugyebár — ahol kettő veszekszik, a harmadik nyer. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Biztonsági Tanácsban jelenleg folyó kásmiri vita. Mi a vita tárgya? Lényegében az, hogy a Biztonsági Tanács elismerje-e a kásmiri nemzetgyűlés döntését. Formálisan ez úgy tevődött fel, hogy e döntés életbelépése után folytassa-e még a tanács a „vitát", avagy sem. Anglia, az Egyesült Államok, Ausztrália, Kolumbia és Kuba közös javaslatot terjesztettek elő, amelyben a vita folytatását ajánlották. Indokuk az volt, hogy Kasmírban nem rendeztek népszavazást az ENSZ felügyelete alatt és így az alkotmányozó gyűlés végzése nem oldhatta meg a kérdést, érthető, ha Pakisztán nem akarja elismerni. Tulajdonképpeni céljuk azonban az volt e javaslattal, hogy fenntartsák a lehetőséget az indiai-pakisztáni viszály újbóli és újbóli "felszitására. A helyzet világos megértése végett érdemes kissé visszatekinteni a kérdés történetére. Kásmir helyzetét kilenc évvel ezelőtt, a volt Brit-India felosztása után vetették fel a nyugati hatalmak, azzal a nyüvánvaló céllal, hogy vitás pontot teremtsenek az újonnan alakült független India és Pakisztán között, s ily módon békéltetőkként mindkettőt kézben tartsák és behatoljanak e sztratégiai szempontból fontos területre. Határozatot hoztak, mely szerint Kásmirban, e Pakisztán és India között fekvő tartományban népszavazást kell tartani az ENSZ felügyelete alatt. Minthogy azonban az úgynevezett ENSZ-megfigyelők sokmindent tettek ott, csak éppen pártatlanságról nem tettek tanúbizonyságot, söt kémkedtek India ellen, Nehru kormánya még régebben kiutasította őket. Még ugyanezekkel az eseményekkel párhuzamosan Pakisztán katonailag megszállta Kásmir egy részét. A kásmiri kérdés azóta is húzódik. A tartományban 1951-ben összeült az alkotmányozó nemzetgyűlés és 1954-ben kimondta Dzsamu és Kásmir csatlakozását Indiához, 1956 novemberében ned'a elfogadta az állam alkotmányát, amely most életbe lépett. Kásmir kérdését tehát a kásmiri nép a maga részéről ily módon megoldotta volna, s a Biztonsági Tanácsnak számot kellett volna vetnie ezzel. De nem ezt tette. Szavazattöbbséggel, a Szovjetunió küldöttének józan érveléseit és India tiltakozását semmibe véve, úgy döntött, hogy folytatja a „vitát". És ezzel valóban sikerült is még bonyolultabbá tennie a helyzetet. India természetesen a maga részéről kijelentette, hogy a kásmiri kérdés, amennyiben egyáltalán jelmerül, nem mint területi viszály, hanem csakis mint Pakisztán India elleni agressziója kerülhet napirendre. India elítéli Pakisztán katonai készülődéseit s főként részvételét az agresszív tömbökben, s noha a maga részéről nem akar erőszakhoz folyamodni, ha megtámadják, akár Kásmirban is, élni fog önvédelmi jogával. A reális mdgoldás az lett volna, amit a Szovjetunió javasolt, hogy a Biztonsági Tanács kezdeményezzen békés kétoldali tárgyalásokat és ezek sikeres kimeneteléhez nyújtson segédkezet. A Tanács tagjainak többsége azonban nem így gondolkodott. Ök a mag.uk jó'.felfogott önző érdekében cse'ekedtek. Es ezért maradt továbbra is „kérdésл Kásmir kérdése. G. A, Kinek érdeke, hogy Kasmír kérdése „kérdés" maradjon ? 13