A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-17 / 7. szám

A lengyelországi választási harcból és a választások eredményéből számunkra tanulságos összehasonlítás kínálkozik — többek között — Wyszynski biboros, a lengyel püspöki kar elnökének magatartása és Mindszenty szerepe között. Mindenesetre tény az, hogy a lengyel püspöki kar vezetője, aki személyében is sokat szenvedett áldozata volt a régi államvezetés túlkapásainak, higgadtan és józanul ítélte meg a helyzetet. Felülemelkedett a javarészt mesterségesen szított szenvedélyeken, és a lengyel nemzet egyetemes érdekei alapjára helyezkedve vetette latba befolyását. Karácsonyi rádióbeszédében összetartásra és egységre szólította fel a nemzetet, s figyelmeztetett a több irányból is jelentkező zavartkeltési törekvések súlyos kockázatára. Hasonló értelemben nyilatkozott a Trybuna Ludu újévi körkérdésére adott válaszában is. A választások előtti napokban a miniszterelnöknél tett látogatása adta az impulzust ahhoz a nyilatkozathoz, amelyet a lengyel püspöki kar intézett az ország katolikusaihoz, felszólítva őket: vegyenek részt a szavazásban. A lengyel katolikusok egyházi vezetői ezzel kétségkívül szembehelyezkedtek a reakció főleg külföldről sugalmazott terveivel, bojkottra valő felhívásaikkal, és pozitív irányban érvényesítették befolyásukat. Mit tett ezzel szemben Mindszenty, amikor alkalma nyílott, hogy szavával, fellépésével a rombolás és felforgatás vagy pedig a szenvedélyek lehiggadásának, a nemzet békéjének útját egyengesse? A magyar katolikus főpap az akkori nehéz órákban nem a haza mindenekfelett álló érdekeit tartotta szem előtt, hanem leszállott a felzaklatott szenvedélyek zavaros mélységeibe, és onnan hallatta szavát: a bomlasztás, a széthúzás, a bosszúállás szavát. Mindszenty nem a magyarság igazi nemzeti érdekeit szolgálta, hanem egyértelműen azonosította magát a nemzetközi imperializmus érdekeivel és igyekezett segédkezet nyújtani olyan tervek megvalósulásához, amelyek ha teljesülnek, katasztrófába döntötték volna az országot. Ez lenne egy katolikus, főpásztor hivatása? Nem, s hogy mennyire nem: Wyszynski bíboros, a lengyel katolikus egyház vezetőjének magatartása élénken példázza. Szaudi-Arábia királya nemrégiben az Egyesült Államokban járt, ahol Eisenhowerrel folytatott tárgyalásokat. Megbeszéléseiről nem szivárogtak ki részletek, de komoly diplomáciai megfigyelők szerint a tárgyalásokon behatóan elemezték az Eisenhowerdoktrina közel- és közép-keleti kihatásait. Nyugati polgári lapok szerint az amerikai imperialisták a tárgyalások révén arra törekedtek, hogy Szaud király igazodjék a nyugati politikához, szakadjon el a Pánarab Ligától és így Nasszertől is. A tárgyalásokon megvitatták a szaudi-arábiai olajforrások további kiaknázását, és a Perzsa-öbölben levő dahrani légi támaszpont további fenntartásának ügyét is. Nem kérdéses, hogy az olaj-monopóliumok mindenható urai — akik részt vettek a király tiszteletére adott díszebéden — busás dollárjövedelmek ígéretével kecsegtették Szaúdi Arábia uralkodóját. Hiszen a Wallstreet felfogása szerint a dollárnál mi sem igézőbb. Ezen az „érven" túl persze az imperialisták bizonyára felidézték a bolsevizmus „rémét" s megemlékeztek az Angliára nézve hasznavehetetlenné vált Jordániáról, amely szerintük már „megérett" a felosztásra, s itt Szaúdi Arábiának is juthatna némi konc. Csábító ígéretekben tehát nem volt hiány, de az amerikai imperialisták, minden körültekintésük mellett is veszedelmesen leegyszerűsítették az ügyet. Nem számoltak az arab világ növekvő nemzeti ellenállásával, pedig végeredményben ez a döntő. Szirt Francia fikció, algériai valóság A közelmúltban hatalmas egyhetes sztrájk rázta meg az algériai francia gyarmatosítók zsarnoki uralmát. Az „anyaország" kormánya Guy Moljet szocialista miniszterelnökkel az élén mindent megtett, hogy megtörje az algériai szabadságharcosok ellenállását. Constantinban négy felkelőt fejeztetett le, a gyarmatosítók azonban keveslik a megtorlást. További 100 felkelő fejét követelik. A bíróságok 156 állami alkalmazottat többévi börtönbüntetéssel sújtottak, mert ők is részt vettek az általános sztrájkban. Számos kereskedő iparigazolványa megvonásával fizetett azért, hogy üzletét zárva merészelte tartani. A francia burzsoázia nem ismer irgalmat, ha az elnyomottak valamennyire is komolyan veszik a „Szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszavát, melyet 170 év előtt irt zászlajára a nagy francia forradalom. A gyarmatosítók fanatikus felforgatók munkáját vélik látni ott, ahol milliók forronganak, hogy kivívják nemzeti függetlenségüket, a gyarmati kizsákmányolás felszámolását, a földhöz és kenyérhez való Jogukat. Márpedig a tapasztalatok kijózaníthatnák őket tévhitükből. Amikor Guy Mollet tavaly januárban kormányra lépett s az algériai probléma békés rendezését ígérte, csak 200 000 francia katona védte a „rendet", ma már több mint félmilliós hadseregre támaszkodik a francia nagyburzsoázia. De hasztalan! A szabadságharcosok rendületlenül küzdenek tovább s tiltakozásukra — az arab világ és számos békeszerető ország szolidaritása folytán — kénytelen volt az ENSZ is felfigyelni. Bármennyire is buzgólkodott a francia kormány, hogy meghiúsítsa az algériai probléma ENSZ-beli megtárgyalását — mondván, hogy ez Franciaország belügye — e tekintetben nem érte el célját. Az ügy végre újra szőnyegre került. Pineau francia külügyminiszter háromórás beszédében igyekezett bizonygatni, mennyire szívén viseli a kormány Algéria ügyét, s hogy hajlandó „szabad" választások után békés úton rendezni a vitás kérdéseket. Közben váltig kitartott azon elképesztő felfogása mellett, hogy Algéria Franciaország egyik tartománya s így ügye nem is" tartozik az ENSZ hatáskörébe. Pineau azt sem akarja megérteni, hogy 500 000 szurony árnyékában idegen földön aligha lehet „szabad" választásról szó. Pineau ideig óráig kihasználhatja a francia diplomácia kulisszamögötti mesterkedéseit, az amerikai ENSZ-küldöttségek „segítségét", de a franciá gyarmatosítók közelgő végét feltartóztatni nem tudja. A Cosy család sorsa A Life amerikai folyóirat egyik munkatársa 'felkereste Lilly Lee Cosy néger farmert és feleségét, Elly Lee Cosy tanítónőt és nyilatkozatot kért tőlük. „A faji megkülönböztetés eltörlése az egyetlen út, amely a négerek igazának elismeréséhez vezet — jelentette ki a tanítónő. — Ha ki tudjuk harcolni az igazságos alkalmaztatást és a munka egyenlő javadalmazását, megengedhetjük majd magunknak azt, hogy jobb lakásokban lakjunk és többet tanuljunk." A folyóirat egyik utóbbi számában kénytelen volt beismerni, hogy a nyilatkozat közzététele után pár nappal a Cosy családot üldözni kezdték. A család számos fehér hitelezője a tartozások azonnali kiegyenlítését követelte. Az egyik kereskedő azt állította, hogy Villy Cosy még mindig tartozik neki egy fürész árával. Egy faraktár tulajdonosa „sürgősen" fizetésre mutatta be neki a vásárolt épületfáról szóló számlát, egy garázstulajdonos pedig hirtelen motorjavítási költséget számolt fel a farmernek, mert néhányszor kölcsönadta neki teherautóját. Később méginkább fokozódott a Cosy-család üldözése. A környék kereskedői még a legszükségesebb árucikkeket sem voltak hajlandók eladni nekik. Az üldözóhadjáratba a helyi hatóságok is bekapcsolódtak. Elly Lee Cosy nemsokkal a nyilatkozat megjelenése után levelet kapott a „tanügyi problémák bizottságának" elnökétől, amejyben közölték vele, hogy elbocsátották tanítónői állásából. A Cosy-családot rövidesen figyelmeztették, kívánatos volna, hogy lakhelyet változtasson, mivel a helyi fehér lakosság körében „nyugtalanság uralkodik." Ugyanakkor arra is figyelmeztették, nehogy megkísérelje magával vinni hitelbe vásárolt bútorát, mert alaposan megjárja. Az üldözések hatására a Cosy család végül is elköltözött Alabama államból. A reakciósoknak ilyenformán sikerült tönkretenni egy egyszerű amerikai családot, amelynek csupán azért kellett elmenekülnie, mert kifejezte reményét, hogy a szégyenletes faji megkülönböztetés meg fog szűnni. 12