A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-03 / 5. szám

öeres János verseiből Fenyves hegyoldal RÖPÜLJ, MADÁR Fenyves hegyoldal, napos tisztás, — lugasban ülök, emlékezem, a gerendába mennyi jelet vésett bele a szép szerelem. Vad, rakoncátlan álmok csecsén nevelkedtem én jó sokáig, s remélem, hogy a talpam alatt a homok is arannyá válik. Feddő józanság kellett volna, — te valóság, káprázat voltál, de vérem akkor töményebb volt a legtiizesebb, nehéz bornál. Most hallom, hallom 'gondos, intő szavatok, okos órák — és rég tudom, hogy hej, a Göncöl rúdját égről lehozni nem vitézség. Tudom már jól, hogy vaskarikát nem csinálhat ám senki fából s hogy ki küzd a népért s jogért s vállára vesz minden gondot, az a hős és az a bátor. 19 56. tavasza. FELELEM Vonat zakatol valahol messze, szikra hamvad az égen, csillag se pislog s végig borzong a vonatfütty az éjen. Tolvajként surran a szellő, megrázza sötét ablakom, ébren tart, aggaszt, szívet markol valami nagy, nagy fájdalom. A szomszédban becsaptak egy ajtót, hangja ijeszt, mint ágyúdörej, riadtan rántom vállra takaróm; gyilkos éjszaka át ne ölelj! A hajnalt várom kifáradt szemmel, a napot lesem a komor égen, ne riasszon senki és semmi, mert magam halálig védem! FECSÖ PÁL Röpülj a Napnak, a Holdnak versem, te árva madár, hadd nézze ívelő röptöd térden a büszke halál. Vágyaid feszítsd a szélnek, istenek rokona vagy, erős a szárnyad, a fényes, — örökre ilyen maradj. Tolladról ólom leperdül, tűzbegyed hálót szakit, szíveket simítson szárnyad, ne az űr csillagait. Gyógyfüvet hozz a bajomra, az orvosság semmi nekem, s vidd a hírt tágas világba: állok már őrhelyemen. • Mondják, hogy toronyban élek, cáfold, meg, árva madár: én szívem a Himalájára vittem, hogy ne érje sár. Törlesztés Asztalom fölé hajolva Sokszor rám köszönt a hajnal. — Fajtám régi adósságát Törlesztgetem egy-egy dalban. HORVÁTH ISTVÁN SZOMORÚ VERS Bort innék, búsan, csorba pohárból, — ördögök vére, ömölj, te bor! Vaduljon meg most, mind, ami jámbor s lóduljon tettre az ólomszobor, az, ami vagyok. Süllyedjen tőlem egy kis időre a zagyva világ, üdüljön végre rendetlen szívem, mely nem lelt a rendben harmóniát. Akadjak fönn egy víg Araráton, mely alatt köd jár, viharok dúlnak, s mámor-szigeten körülcsodálom, mint ketrecét tán az ellustult dúvad Nekem már ez az igaz szabadság, kicsiny világ, de fényekkel ékes, rongyos-ruhájú bujdosók lakják, átok kötözi testüket székhez. Egyebütt ezért nem látom soha seregük, csupán e lánggyürűs tájon, szakálluk csomós, mint fákon a moha, nagy kezük pihen vén fakupákon. Meggondoltuk már, könyöklünk, iszunk — s férji-lelkünket nem nő emészti. Másban nyíívódött álmunk és inunk. Ital tükrébe nem merünk nézni. Citerák szólnak: örvény-kavargás, s most látom, hej, hogy mindenik társam énrám hasonlít! — csak a köpeny más. Én itt a földön régen is jártam! Arcomhoz kapok s csigás szakállam érzem, — te éj, hát tudsz még csodát. Ifjúság, hol vagy? Bensőm zugában ezer éves a csökönyös bánat. Nehéz a fejem, homlokom kőtömb, — hófödte dombok sírását halljuk ., a Szobor-testem, az átkozott börtönt fájdalom marja, de moccanni nem tud. Vakítja szemem valóság lúgja, bor se szeret már, enyhülést nem ád. Holló száll fölém s fülembe súgja: halálos álom szálljon le reád. Megláttalak... Nem néztem én a szemedbe, Mégis te jársz az eszembe'. Mert amikor megláttalak, ч Mindjárt magamnak szántalak. GYÜRE LAJOS REMENYTELENSEG Az ablakon rács, az ablak előtt függöny, Estefelé majd megnyílik a felhők Benn a szobában csend és félhomály. Be nehéz óra! Itt ülök magamban, Reámborul a téli délután. Az ablakon túl halott-mozdulatlan Néz rám a kert s a pöre fák alatt Sárga tavalyi fűv^ borítottan Lapul a föld fagyosan, hallgatag. Mint ó képek halálbadermedt s mégis örökké élő tája künn a kert. Komoran függnek hóval terhes felhők Az ólomszürke égen odafent. méhe és lassan hulldogál a hó. Éjféltájra elborítja a kertet szemfedőként a fehér takaró. Aztán váratlan felzajdul a szél is, foszlányokra tépi a felleget, s ott úszik majd a csorba hold az égen, részvétlenül a havas kert felett. S én ott ülök még mindig egymagamban az ablak előtt és nézem a halott képet, aztán felállók, egyet lépek, és menekülve belesimulok. BABOS LÄSZLÖ