A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-03 / 5. szám

А г érsekújvári kaland) А XVII. század hatvanas éveinek elején Érsekújvárra befészkelődött a török. Az újvári tornyokon hivalkodó lófarkas zászló nem hagyta nyugodni a közeli végvárak hadinépét és a séllyeiek, sempteiek, a galgóciak, nyitralak, a komáromiak — mind a Duna- és Vág-menti vitézek szüntelen portyázásban állottak a félholdas hódoltatókkal. Folytonos lóháton ülés, éjjelinappali nyughatatlanság, lesvetés, rajtaütés, űzés, riadás — csatározásokban telt a végvári legények élete. És harcaikból gyakorta tértek meg az országdúló török ellenében nyert győzelmi jelvényekkel, zászlókkal, paripákkal és egyébb jeles zsákmánnyal. A séllyei végvár lovaskatonái közé tartozott azidótájban az ifjú Bottyán János, aki a jezsuita kollégium kapuskuckójából ugrott meg, hogy ezen méltatlan szolgálattétel helyett a vitézi életet válassza. Egyszerű lovasvitéz volt az alig húszesztendős Bottyán János. De oly erős, ügyes, bátor, hogy majd senkisem mert szembeállani vele. Rákóczi későbbi dicsőséges labancverő vezére már siheder-katona korában is — rendes táborjáráson, portyázáson felül — mindig valami rendkívüliben törte a fejét. Az egykorú források számos hősi tette között így számolnak be egyik legelső nagyhlrét megvető, hallatlan s szinte hihetetlen vitézi csinytevéséról. • * • Érsekújvárt akkoriban Mehmet aga volt a főparancsnok. Keménymarkú, jöl vigyázó tisztje a felséges szultánnak, aki vizsla szemekkel lesett mindenkor a falakon túlra. Mégis, mikor egy Ízben Botytyán János bajtársaival portyázásra indult ÜJvár felé, sikerült észrevétlenül megközelíteniük a várfalakkal mesgyés kis erdőséget. Itt szépen lesben állottak és várták nagytürelmesen: hátha kijön a török. Várták, várták jódarabig, de a török csak nem bújt elő Újvár erős falai mögül. A hosszú várakozás unalmát mesélgetéssel ütötték el a vitézek s egymást tüzelvén a különb-különb históriákkal, végül is Bottyán János — elunva a szófia beszédet — vakmerő vállalkozásra szánta el magát. # * * A portya, néhány legény kivételével, letáborolt a fák között, az ifjú Bottyán pedig sebtében öltözetet váltott. Parasztgúnyát húzott magára, de szűre alá pisztolyokat és handzsárt rejtett. Nagy süvegét jő mélyen szemébe húzta — akkor még ép volt mindakettő — azzal nekivágott a közeli Újvárnak. Azt az egy-két leqényt, leghívebb pajtásait, akik nyeregben maradtak, arra kérte: lopózzanak szép lassan, óvatosan a vérkapu torkában zöldellő íűzfaligetig, ott tartsák kéznél az ő jó paripáját és kardját. Ha pediglen pisztolylövést vagy lármajelet hallanának a vár felől — rohanjanak elő a berekből, a vezetéklóval együtt. Ekképpen előkészítvén vállalkozását, az elszánt bajnok elindult egyszál egymagában az országnak azidő szerint legerősebb várába, a sok-sokezernyi török közé. Érsekújvárt azon a napon éppen kirakodóvásárt tartottak. Az árus nép özönlőtt ki s be a kapun. A várfalon belül, de a várnak alatta is nyüzsgött a sokadalomra sereglő nép. A kapunállő janicsár ügyet sem vetett a bámészkodó parasztlegényre, Vak Bottyán kuructábornok (Boldogfai Imre rajza) aki csendesen, tempósan beballagott a várba. Egy darabig ideoda ténfergett, aztán elegyedett a piacon hullámzó vásáros-nép között. Ugyan kinek jutott volna az eszébe, hogy jobban szemügyre vegye az ismeretlen sihedert ? ... Ki álmodta volna, hogy valami végbeli katonaféle fényes nappal, világos délidőben bemerészkedik ekkora nagy ellenséges erősségbe ... ? * * * A vár kellős közepén, a piactér«!, karcsún szökkent a magasba a minaret tornya. Mikor a nap az égbolt közepére hágott, a minaret erkélyére kilépett a müezzin és nagyhajlongva kelet felé fordult, hogy déli Imáját elkiáltsa: — Allah akbar! La illahu illa Allahu! Aztán kezét mellére téve újból mélyen bókolt és átment az erkély átellenes oldalára. Kitátotta száját, de csak az elejéig jutott az ájtatoskodásnak: — Allah akbar... Akik az erkély felé néztek, megdöbbenve látták, hogy egy parasztruhás alak bukkan fel a müezzin mögött, s mielőtt az még csak mukkanhatna is, derékon kapja, megpenderlti és egy lendülettel lehajítja a toronybői. A torony alatt bámészkodó vásárosok csak akkor kaptak észbe, mikor a kapálózó török szétzúzott tagokkal terült el a piac kövein ... A vakmerő parasztlegény: Bottyán — aki macskaügyességgel surrant be a minaret ajtaján — közben már le is rohant a csigalépcsőn s míg az összefutott törökség a meglepetés első kábulatában a vérében heverő Imám köré csoportosult, kifutott az alsóajtócskán és a várkapu irányába iramodott. Futtában jól hallotta, hogy a strázsák megütik a lármadobot, s szűre alatt keményen markolta meg pisztolya agyát. A kapunál álló janicsér — lehet, hogy felismerte a torony erkélyén feltűnt alakot, lehet, hogy a lármajel után senkit a kapun ki nem ereszthetett — lándzsát szegezett a parasztlegény mellének. A végvári vitéz nem habozott. Rejtett pisztolyát előrántva, ledurrantotta a strézsát, hogy az lándzsástöl nyomban felbukott. S már rohant is tovább a fel-, vonóhld dobogóján, ki a várból, a folyópart füzese felé. A bástyákról öt-hat lövés dördült el utána, de szerencséjére, a golyóbisok közül egyik sem találta el. Amikor az első lövés eldördült a vár alatt, a sokszorozódó visszhangra előrobbantak a berekből Bottyán János megbújt bajtársai és a menekülő elé ugrattak. Ez tüstént lovára kapott, s mire az érsekújvári törökség is paripára vetette magát és nyomába nyargalt — a sellyei lovasok már jó tova vágtáztak. Am a vérszemet kapott portyázók nem elégedtek meg a megdöbbentő merénnyel és sikeres menekülésükkel. Megmegrántották a zablát, majd újra sarkantyút adtak lovaiknak — lngerkedve-gúnyolódva egyre távolabb csalták maguk után a törököt. Ezek — Bottyán cselekedete által magukat vallásukban érezvén meggyalázva — rajongó dühvel, átkozódva üldözték a parasztruhás lovas kisded csapatát. Bottyánék egészen övéik leshelyéig csalták üldözőiket. Ekkor aztán a végbeli . lovasság előtört az erdőből és szilajon rajtaütött a törökön. Bottyán is arccal fordult ellenfeleinek, és bajtársaival együtt irgalmatlan kaszabolást vitt közöttük végbe. A török nem sokáig állotta a veszett harcot. Végül is hátat adott a vágsellyeieknek és — üldözőből üldözött lett. A törökök csúfos vereségének másnapján pedig Bottyán János — immáron teljes hadi öltözetben — néhány száz huszárral Ojvár alá lovagolt és jelt fúvatott. Aztán nagy fennszóval átkiálltott a törököknek: — Én vagyok itt, halljátok-e, ama vágsellyei Bottyán János lovasvitéz, aki tegnap pórgúnyában bent jártam a várban és tarfejű papotokat templomotok tornyából aládobtam... Hogy engem sunyinak vagy alattomosnak ne becsmérelhessetek, szennyes szavakkal nyelvetek ne illethessen — ime kész vagyok a mezőben ls párviadalra kelni akármelyikőtökkel, aki közületek az édes anyaföldben elpihenni vágyakozik... Ki magát Érsekújvárban vitéznek tartja, kinek szive a helyén van: álljon elő! Csakhogy az érsekújvári törököknek sehogysem akarózott ez a párviadal. Hallgattak, igenigen hallgattak, vagy legfennebb az agák, bégek biztatgatták egymást, hogy: előre, rajta... Mehmet aga zacskó aranyat Ígért a félholdas vitézeknek, a próféta segítségével, a hurik paradicsomának gyönyörűségeivel kínálgatta őket — mindhiába. Érsekújvár öt-hat ezer főnyi őrségében egy török sem találkozott, aki az ördöngös merszú végvári legénnyel meg mert volna vívni. Jó sokáig hasztalanul várakozott hát Bottyán János. Aztán megmérgesedett: — Hej, kontyosok, bugyogósok, ti anyámasszony katonái, bornemisszák, kardnemszeretők, kuckóba bujők, kákabélűek — emlékezzetek vissza Bottyán János nevére! Ha eluntátok dicstelen, szégyentelen, gyalázatos kutyaéleteteket, küldjetek kengyelfutót érettem — átsegítem akármelyikőtöket a paradicsomba...! Ha pedig híreteket eztán sem veszem, maradjatok a suton, lapuljatok a kemencelyukba, én meg hadd hlrlelem el széles e világnak, hogy szátok mint a papucs, szivetek mint a nyúlé ...! Az érsekújvári törököket borsos szavaival ilyképpen megcsúfolván — Bottyán János visszanyargalt Sellyére. Ott aztán, hej de sokat emlegették — kacagva és dadogó mentével — merész tettét és csúfondáros szavait. Dicsérték, magasztalták — lovaslegényből mihamar tiszti rangra is emelték... Kollnovics nevezetes történeti kútfője és egy komáromi kéziratos feljegyzés nyomán Thaly Kálmán szedte össze „Bottyán apánk"-nak, a szegény nép védelmezőjének, a „Jőltevő János" kurucgenerálisnak pályakezdetéről szőlő nyomokat. Ebből a magbői nőtt aztán olyan félelmetessé Vak Bottyán híre, hogy „még nevének hallása is elégséges vala megfutamítani az ellenséget..." -s-