A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-16 / 3. szám
SAS ANDOR KALIDÁSZA EMLÉKEZETE Arany János 1861-ben mélyenszántó tanulmányban emlékezett meg Kalidásza hindu költőről, akinek munkálkodása óta ebben az ezerkilencszázötvenhatos esztendőben telik le másfél évezred, teljes 1500 év. Micsoda időbeli távolság 1500 év napjainktól számítva! Arany János a „hindu Shakespeare”-nek nevezi Kalidászát, de gondoljuk csak meg, hogy az ő varázsos szépségű drámáját, a Goethét és Arany Jánost egyként elbűvölő Szakuntalát ezer esztendővel Shakespeare előtt írták, s amikor megírták, a hindu irodalom már 2000 esztendős múltra tekinthetett vissza, egészen a hitregéket és himnuszokat megörökítő ösj Védákig. A kó'ltők romantikus képzelete gyakran felkereste Indiát, ősi kultúrájának alkotásait és sajátos leikialkatú népét. így Heinrich Heine egyik szonettjében kedvesének szemében a szerelem hindu istennőjének, Rámának pillantását ismeri fel és rajongásának tárgyához e szavakkal fordul: Jer vélem Indiába, e föld a nap hazája, ! Hol bűvös ámbra-illatú virágok kelyhe I nyit, j S fehér ünneplőben a Gangesz partjait I Zarándok néptömeg átszellemülve ’ járja. De hallgassuk csak meg, mit mond a mi Ady Endrénk arról, hogy miért nem érzi jól magát kultúrálatlan környezetben, a Tisza partján: Jöttem a Gangesz partjairól, Hol álmodoztam déli verőn. A szívem egy nagy harangvirág ! S finom remegések az erőm. Ady Endre szerint a költők egy cső*daszekéren járnak a Himalája jégcsűcsai felett, a szekér porzik és útját gyémántporral szórja be a nap. Erre kell gondolnunk, amikor Kalidásza Szakuntala című darabjának férfihőséről, Dusjánta ■királyról olvassuk, hogy Indra isten kocsiján, a Himaláján túl, felhők között halad, a nap aranyat sugároz rá, de a szekér a felhők országában nem porzik, hanem küllői a sűrű ködtől nyirkosak. Amikor Ady Endre a gangeszparti álmodozásról beszél, nagyon jellemző szót használ, mert az álmodozás, az álomszerűség Kalidásza egész költészetének: lírájának, elbeszélő műveinek, sőt még drámáinak is lényege. Művei között a legismertebbek a „Felhőposta” és „A jegygyűrűről felismert Szakuntala”. A Felihőposta bensőséges lírával átszőtt elbeszélő költemény, a Szakuntala hétfel vonásos dráma. A Felhőposta egy számüzöttnek felhő útján küldött rajongó üzenete távoli feleségéhez, telve csodálatosan dús és szemléletes képekkel az indiai tájakról és városokról. A Szakutalában Kalidásza egy ősi hindu mondát dolgoz fel, amely a Mahabharata hősi eposzban mint a főcselekmény bevezetése van elmondva. Tárgya az eposz hősének, Blwatának származása. Ezt a történetet a Hunyadi János származásáról szóló mondával azonos típusúnak tartja a folklorisztika. Mindkettőben szó van egy gyűrűről, melyet egy király ajándékba ad kedvesének, aki 8 fiat szül tőle s I gyűrű arra szolgál, hogy felmutatása emlékeztesse az ajándékozót apai ígéreteire és kötelességére. Hunyadi mondájában egy holló, Szakuntaláéban egy hal okozza a gyűrű elvesztésének fenyegető veszélyét, de a veszély csak átmeneti, a gyűrűt sikerül visszaszerezni. Dráma ez a mű, de nem a szó görög vagy shakespeare-i értelmében. Telve van a leglégiesebb természetérzékkel, a szeretet és gyöngédség kifejezésével virágok, fák, madarak és állatok iránt. Terjedelme kétszerese az európai dráma átlagos terjedelmének, de van olyan hindu színdarab, mely a háromszoros terjedelmet is eléri, mint Kalidásza drámaíró elődjének, Szudrakának tíz felvonásos remeke: az Agyagkocsika. A Szakuntala idillként kezdődik egy remeteségben, ahová Dusjánta király vadászat közben betéved, megpillantja a remeték főnökének nevelt lányát, Szakuntalát és beleszeret. A gyám távol van, s fiatalok megkérdezése nélkül, szabad elhatározásból házasságot kötnek. Ennek jeléül Dusjánta gyűrűt ajándékoz Szakuntalának, majd azzal az ígérettel távozik országába, hogy rövidesen viszszatér s királynőként magával viszi Szakuntalát. Ez szüntelenül férjére gondol és mélázása közben elmulasztja a kötelező figyelmességet egy vezeklő iránt, erre ez megátkozza, hogy férje feledkezzék meg róla s csak akkor ismerjen rá, ha megmutatják neki a jegygyűrűt. Szakuntalának fia születik s hoszszas várakozás után útra kel urához. Útközben egy tavon átkelve elveszti a gyűrűt, s mikor a király előtt megjelenik, ez nem ismer rá. Szerencsére később egy halász megtalálja a gyűrűt egy kifogott halban, elviszi a királyhoz és erre bekövetkezik a felismerés és a kibontakozás. De hosszú éveknek kellett eltelni, míg ütött a boldogság órája, közben az elhagyatottságban szomorkodó Szakuntala már felnevelte Dusjánta fiát, Bharatát. Goethe nem hiába mondotta, hogy mindaz, ami a természetben és az emberi életben vonzó, megrázó, felemelő és megnyugtató, benne foglaltatik Szakuntala történetében. Arany János ugyanígy gondolkodott, s le is fordította a darab több gyönyörű részletét, az egésznek magyar fordítását pedig egy szanszkritológus. Fiók Károly 1887-ben jelentette meg. A darab abban egyezik valamennyi hindu tragédiával, hogy a vége nem szenvedést és elbukást hoz, hanem népmesébe illő boldogságot. Az ébredező szerelem finom rajzának és a szerelmi megpróbáltatások keserűségének végső kifejlete megnyugtató. Realisztikus és derűsen komikus részek is előfordulnak Kalidásza drámájában. A humort Dusjánta király bizalmas barátja és udvari bolondja, Máthavja képviseli benne, a realizmust pedig a szegény halászt a király elé hurcoló két rendőr, akik azt hiszik, hogy a gyűrű lopás útján került a halászhoz és előre örülnek a fogoly megbüntetésének, ami azonban nem következik be, hanem a szerencsés halászt megjutalmazzák. Kalidásza darabjában a mitológiai személyek és az előkelőségek a hindu szent iratok ünnepélyes nyelvén, szanszkritul beszélnek, míg a nők, a szolgák és a dolgozók a nép természetes dialektusát a prakritnak nevezett tájszólást használják. Arany Jánoš valószínűleg erre a nyelvbeli megkülönböztetésre támaszkodva írta, hogy a hindu dráma minden álmatag szépsége mellett is fellebenti a fátylat a régi India társadalmi berendezéséről, amelyben a kisszámú felső réteg művelt és finom volt, a többség pedig nyomorba süllyedve élt. Szakuntala mitológiai hiedelmekkel és vonatkozásokkal átszőtt történetében minden szépsége mellett van valami számunka idegenszerű, de ne feledjük el, hogy ennek a Kalidásza által képviselt irodalomnak emlőin nőtt fel a humánus világirodalomnak olyan képviselője, mint a XIX. század második felében és a XX. század elején élt Rabindranath Tagore, valamint a béke és az emberi jogok védőinek sora Mahatma Ganditó! a pandit (bölcs) nevet viselő Nehruig s ennek tanácsadójáig, Krisna Menonig, akinek neve az indiai irodalomtörténészek között is előfordul. Juan Ramon JIMENEZ A 75 éves spanyol költőt részesítették ez idén Nobel-díjban. Sajnos mi keveset ismerünk a jeles költő műveiből. Franciául a napokban jelent meg elsjj ízben válogatott verseinek gyűjteménye. Ebből közöl ízelítőt a Les Lettres Francoises, amelyet mi magyarul nyúltunk át olvasóinknak annak reményében, hogy a kétszeres tolmácsolás ellenére valami megőrződött az eredeti szépségéből, emberi melegségéből. Végső út ... Én elmegyek, de a madarak maradnak; Marad a kert, a lomb: a zöld, a kút kávája is marad. Az ég esténként kéken ég és a harang, harang marad mindenkoron harang, harang. A halál elviszi szeretteimet és falum újjászületik minden évben. Csak a szívem bolyong továbbra itt e rejtek tiszta fái közt. Én elmegyek. Egyedül leszek, se lomb, se tűz, se kút, se ég ... Én elmegyek, de a madarak maradnak.
