A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1956-12-09 / 2. szám

í fs

^'/^V

Sfcr

Furcsa álom, kábult varázslat tartja fogva az éjszakámat.

Tudattalan s mégis éber a lélek, futok űzötten, valamitől, jaj, félek. Városban járok. Hol? Oly ismerős s idegen mégis. Láttam azelőtt.

Lám itt a tér, középen a kioszk, faláról őrült torzkép vigyorog.

S amott a sarkon szürke fal mered, az ablakokban merev halszemek.

Hol itt egy élő, húsból, vérből ember? Éles kacaj visszhangzik fülemben.

Egy széles utca kígyója fehérük.

Két oldalán tornyok mutatnak égig.

A légben varjak károgása hallatszik • S az utcakövön piros vér patakzik.

Egy ház tövében lábam összerogy — felém tátog egy emberállkapocs.

Kezem kinyújtom védőn, réveteg, torkomra hűlt sikollyal ébredek.

Csapzott vagyok, láz veri testemet, de tudom én, nem a testem beteg.

Nincs nappalom és nincsen éjszakám, hiúzszemekkel leskel egyre rám a fájó, tépő, iszonyú tudat: utat vétettél, testvérem, utat.

Egy nagy családban éltünk te meg én, mint millió más testvér a földtekén. Együtt futottunk tág mezők felé s jajdultunk egymás tüskevert sebén.

Lidérces éj után az arcom halovány. Alattad zölden csábító, falánk, csúf

ing ovány.

Testvérem, húsom, vérem, üdére vert

téged is.

Keresd a fényt, a téged féltő testvérek

fényeit. GÁLY OLGA

o

Gonosz szél volt talán, goromba vad vihar, goromba vad vihar,

Villámot nem vetett, nem dörgött ostora, .

mégis közénk csapott:

— gonosz szél volt talán,

. goromba vad vihar.

Csendes beszédünk volt, szívünk jót álmodott,

holnapról álmodott.

Nem vártunk vad vihart, gonosz szél ostorát,

mégis közénk csapott:

— gonosz szél volt tálán — goromba vad vihar.

Nem készült két kezünk intésre

sem tálán,

kézfogásokra sem,

nem hajtott indulat, harag sem

kergetett,

— nem történt semmi sem:

— gonosz szél volt. talán, goromba vad vihar.

... Nem a szél kergetett, villamos csöngetett s hirtelen messze vitt.

Kinyújtott két kezem visszahullt csendesen:

— s néztem a vaskocsit.

GYURCSÖ ISTVÁN

Hol vannak a jámbor, otthonülő esték, hol a családi kör, a meghitt békesség, s a költő éneke? — talán igaz se volt. Kinek is bólint gat sz, te bús eperjalomb...? Árkokban, frontokon, két háború között a szívünk páncélba, fegyverbe öltözött. Hány tűzhely leroskadt, a tűz is kialudt! — hiába éleszted a régen hült hamut.

BÁBI TIBOR

e'fy/ftottr

Jajgat az ég, bukó felhők nyomják a fák hegyét.

Takard be szíved, húzd reá az istenek kegyét.

És öblögesd a2 életed futó félelemmel, reméld, kigyúl majd benned is a lepkefényű reggel.

DENES GYÖRGY•

9