A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-09 / 2. szám
— Mama, jöjjön gyorsan az ablakhoz. Itt megy édesapánk! A kicsi, fekete ruhába öltözött aszszony a haja tövéig elpirult. Nehézkesen felemelkedett, aztán gyors, apró léptekkel az ablakhoz ment. — Nem lát be az ablakon? — Nem, csak siessen, mert mindjárt ideér. Az asszony erősen megfogta az ablakdeszkát, hogy valami támasztéka legyen, mert a lába úgy remegett, hogy azt hitte, menten összeesik. Kinézett. Idős parasztember lépegetett peckesen a járdán, új csizmában és új kalappal a fején. Igyekezett délcegen járni, mintha érezné, hogy a függöny mögül figyelik. — Üj kalapot nyomott a fejébe, — mosolygott a lánya. — Még nem láttam rajta, biztosan a maga tiszteletére tette fel édesanyám. Az asszony hallgatott, arca újból visszanyerte természetes színét, csak a keze remegése, ahogy markolta az ablakdeszkát, árulta el izgatottságát. — Hogy megöregedett — mondta sóhajtozva, amikor a férje eltűnt a szeme_ elől. — Én úgy találom, hogy nagyon jól tartja magát — mondta a lánya. — Maga mikor is látta utoljára? — Lassan húsz éve lesz, hogy ütoljára láttam apátokat. Amikor onnan kijöttem, a menyegzőjét tartotta, s aztán rövidesen átjöttetek ti Magyarországra. Dobainé csak látogatóban volt a lányánál. Az egyhónapos magyarországi tartózkodás utolsó állomása volt a legkisebb lánya, aki ugyanabban a faluban lakott, ahol a volt férje. Nem levelezett a lányával, hogy az ne hordhassa a híreket róla a volt férjének meg a második feleségének, de azt már nem tudta megállni, hogy meg ne látogassa, most, hogy végre megkapta az útlevelet. Most már mind látta őket, a három lányát, az unokáit, sőt Dohai Jánost is. Gondolatban így hívta a volt férjét, akinek a hűtlensége tönkretette az ő életét. Hány évet töltött a börtönben ? Nem fontos. Ott nem úgy számít az idő, mint kint az életben. Neki tulajdonképen elég hamar elrepült. A kertészetben dolgozott. Ezt a munkát szerette és jól végezte,' hiszen egész életét a földeken töltötte. A gondolatai meg másutt jártak. Ezerszer elképzelte, kiszínezte magának, hogy milyen is lesz a találkozása Dobai Jánossal, aki miatt ez a szerencsétlenség rázúdult. Esténként, amikor lefeküdt s elcsendesedett a cella, a szavakat próbálgatta, amelyeket mondani fog Já-‘ nosnak, hogy megbocsásson. Hiszen Dobai János is nagyot vétett ellene, s ő mégis kész volt megbocsátani. Amikor az első évét ülte, megtudta, hogy a férje elvált tőle és a házába hozta azt a másik asszonyt. S ahogy teltek az évek a börtönben, úgy éledt 10 NAGY IRÉN Bűnhódés a remény az asszony szívében. Nem nősül meg mégegyszer Dobai János, pedig nála él az asszony a gyerekével együtt. Erőt adott neki a tudat, hogy még nincs elveszve minden, hiszen János nem akarja elvenni azt az asszonyt, mert ha akarná, már rég megtehette volna. S hogy elérkezett a szabadulás napja, két lánya jött érte, hogy hazavigyék. Csak, amikor megérkezett a vonaton a falujába, akkor merte megkérdezni, hogy hát tulajdonképpen hova is mennek haza? Hát a régi* házába édesanyám, mondták a lányok. Édesapánk elköltözött onnan és a héten lesz az esküvője. Dobainé előtt elsötétedett a világ. Nem tudta, hogy vezették /haza, körül sem nézett a vágyvavágyott otthonban, csak sietett be a belső szobába, hogy minél előbb egyedül legyen. A lányai felváltva aludtak nála. Őket az apjuknak ítélte a törvény, de féltek, hogy még kárt tesz magában, hát őrizték. Az asszony sokáig nem ment emberek közé, de végül is nem zárkózhatott be örökké a szobájába. Meg aztán neki is megvoltak a jó emberei, szomszédok és rokonok, akik régen és most is mellette álltak. — Nem tehetett mást az urad, el kellett vennie azt a cédát. Ahogy megtudta, hogy szabadulsz, az nem nyugodott, amíg rá nem vette, hogy összeesküdjenek. Félt, hogy te még összekerülsz az uraddal, ha találkoztok. Pedig János nem akarta elvenni, hiszen megtehette volna már rég, de ő csak húzta-halogattá ä dolgot, — mondogatták. Aztán Dobai Jánost áttelepítették Magyarországra. Az asszony már örült ennek. Igaz, fájt a szíve a lányaiért, de örült, hogy nem kell egy faluban élnie volt férjével és annak feleségével. Az évek folyamán lassan megnyugodott. Négy hold föidjén gazdálkodott és elvállalta a faluban a könyvtár vezetését. Egyedül élt, így aztán volt ideje az olvasásra és' gondolkodásra. — Vajon csakugyan ártatlan voltam? Mintha tegnap történt volna, úgy emlékezett. Vasárnap délelőtt volt, tikkasztó hőség. Egyedül volt otthon. A lányai a búcsúba mentek, az ura meg bizonyára a Terihez. Hónapok č te így volt ez már, megszokhatta volna. Terinek nem volt semmi veszteni valója. Harmincéves elmúlt már, volt egy törvénytelen lánya, s magához édesgette Dobai Jánost. A férfi, mint aki az eszét vesztette, nem törődött semmivel és senkivel, nem bánta, hogy az egész falu beszél róla, nem törődött azzal, hogy mit szólnak felnőtt lányai, nyíltan járt hozzá. S ahogy az lenni szokott, az asszony tudta meg legutoljára a dolgot. — Vén kecske is megnyalja a sót, — mondogatták az ismerősei. — Csak te ne szólj egy szót sem, majd ha megunja a Terit, visszatér hozzád. — Sajnos, Szabó Veront nem olyan fából faragták, hogy hallgatni tudott volna. Napirenden voltak a veszekedések, pokol lett a ház Dobai János számára, hát még inkább igyekezett menekülni hazulról. A lányok az anyjukhoz húztak, de szólni nem mertek az apjukhoz egy szót sem. Ha kitört a csetepaté, igyekeztek minél messzebb kerülni a háztól. Az ebéd már készen volt. Az asszony a nagy diófa alatt ült az udvaron. Forrt benne a düh és keserűség. Hát ez már örökké így lesz? Mindig csak várni kell az ebéddel, a vacsorával Jánosra? Egyszerre csak megcsikordult a kapu. Rongyos cigányasszony lépett be. Dobainé ingerülten rákiáltott. Ilyenkor búcsúkor annyi a koldus, hogy az ember mindenét elosztogathatná, de a vénasszony közelebb jött. — Vettessen kártyát, ténsasszony! Az asszony dühében elnevette magát. — Megette a fene az ilyen ténsasszonyt, mint én vagyok — gondol-' ta, de a cigány asszony jó jelnek vette a nevetést. Kirakta a kártyákat a padra és elkezdte mondókáját: — Magas barna férfit látok, aki után az asszonyság hiába epedik. Valaki a hálójában tartja. Dobainéban felébredt a kíváncsiság. Szégyenkezve nézett ki az utcára. Csak most ne jöjjön erre senki,
