Nagy Júlia (szerk.): "Mennyei parnasszus" Sárospataki diákok halottbúcsúztató versei - Acta Patakina 16. (2004)
Bevezető
visszaemlékezései szerint is az egyik legfontosabb alapja volt minden későbbi irodalmi-, nyelvészeti-, művelődési törekvésének. Az én életem című önéletrajzi írásában például oldalakon keresztül ír praeceptoráról, Szatmári Paksi Sámuelről, akinek mind pedagógiai módszerei, mind a tanórákon kívüli barátsága mély hatást gyakorolt a fiatal Kazinczy szellemi-lelki alakulására. Nem véletlen, hogy Kazinczy egyik első - ha nem a legelső - verse egy dialógusos halottbúcsúztató vers volt Szatmári Király György halálára,3 hiszen Az én életemben többek között így emlékszik vissza Szatmári Paksi Sámuelre: „A Dezsőffy fényes ház bekülde Patakra, hogy a Kollégium rendelje ki oda a legszerencsésebb verselőt, aki egy nagy pompájú temetésen magyar verseket deklamáljon. Szatmári azt hitte, hogy neki az lesz az ő Olympiája, érzette, hogy e megtiszteltetést érdemli, hogy nálánál Patakon senki nem ír szerencsésebben verseket, s mint publicus praeceptora a poeticának, just tartott e poétái megtiszteltetéshez. [...] Mindemellett nem leve meg, amit remélt: a professzorátus Poocs András tógátust választá, egyedül azért, mert formája szebb volt, mint amannak, s úgy vélték, hogy ezen a patakiság, mellyett az idegen vallásúak mosolygva szoktak nézni, kevésb mértékben találtatik, mint Szathmáriban. [...] Szathmári kész vala preceptorságát letenni, csak küldessék; azt mondák, hogy abban a patronátus híre nélkül meg nem egyezhetnek. Poocs tehát ment, s Szathmári neheztelését archilochuszi módra lélegzé ki, panaszos témákat ada ki exercitiumul tanítványainak, s egy drámát dolgoza, hogy megmutassa, kit fosztanak meg dicsőségétől. "4 Az idézett visszaemlékezésből az is nyilvánvalóvá válik, hogy a 18. század második felében nemcsak a pénzkereset egyik lehetséges módja volt a halotti vers-szerzés, hanem a fiatal szerzők számára a legnagyobb „poétái" megtiszteltetést jelentette, ha költeményüket felolvashatták egy temetésen. A poétái és retorikai osztályok diákjai meghatározott sablonok alapján hozták létre iskolai verseiket, amelyeket általában előre megjelölt téma alapján írtak.5 Mivel a leendő lelkészek és tanítók számára az egyik legfontosabb téma a halál, illetve a halott búcsúztatása volt, már az első poétái osztályban is tanították a halottbúcsúztató írást, majd a felsőbb évfolyamokon konkrét halálesetek kapcsán a valós tényeket is figyelembe véve gyakorolták az ilyen versek írását. Ezek közül válogattak a praeceptorok primarius társaikkal, amikor 1774-ben Szatmári Paksi Sámuel halála tiszteletére elkezdték összeállítani a Vita VoLat VoLVCrls MortaLes Dira raplt... című kéziratot, amelybe egészen 1818-ig bejegyezték a legjobb halottbúcsúztató diákverseket.6 A sárospataki diákok halottbúcsúztató verseit őrző kézirat jól mutatja a gyakorlatban, kontinuitásában a 18-19. század fordulójának verstani és műfajbeli változásait a harmadvonalbeli irodalom szintjén. A forrásgyűjtemény azért nagy jelentőségű, mivel a korszakból ránk maradt kéziratok általában vagy csak szűk időszak műveit tartalmazzák, vagy egyes személyekhez kötöttek, és így csak az adott lejegyző költői és szellemi fejlődését tükrözik. Ezzel szemben kéziratunkba közel ötven év legjobbnak ítélt versei kerültek be. Az iskolai poézisnek nem az esztétikai, irodalmi értéke volt jelentős a 18. században, hanem az oktatásban, nevelésben játszott szerepe. „Si oratio 18
