A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)

1993-06-01 / 6. szám

A SZÍV - 1993. JÚLIUS

271

„Most elmegyünk a hársfához."

Az almát majszolva lement az állatokkal a fenyőfa dombjáról. A kavicshalmaz változatlan volt, de észrevette, hogy a kövek közül apró, zöld fűszálak és parányi kék virágfejek kandikálnak elő.

„Azelőtt itt nem volt élet! Milyen jó, hogy a fenyő kidőlt! Most minden életre kel" - suhant át a fején.

Hamarosan leértek az útra és a másik oldalon tartottak a dombon

fölfelé.

Ott állt a hársfa. Ermi kicsit elfogódottan, lombkoronája alá lépett. A lombok tetejét még éppen rózsaszínűre festette a hanyatló nap végső sugara. Az ágak szelíd szellőtől hajladoztak, mintha finom tánccal köszöntenék a fiút. Törzsén ott volt a villámvágta sebhely. És mellette a fűben feküdt az elszenesedett hatalmas ág. Körülötte százával nyíltak a kis fehér és lila virágok.

Ermi a törzshöz lépett, lerázta lábáról nagy, poros cipőjét, lehúzta harisnyáját, és mezítláb állt rá a hárs ágas-bogas gyökereire. Jobbját szelíden a kérgére tette, aztán egy kis szisszenéssel - mert a karja még fájt - a balját is. Homlokát az erős, kemény és mégis puha, eleven törzshöz támasztotta.

„Köszönöm, köszönöm, édesanyám - suttogta -, és neked is köszönöm, jó Istenem, hogy édesanyát adtál nekem, meg édesapát és a furulyát és a zenét, és hogy van Anoli, meg mindent..."

Ermi nem nagyon tudta, ki az a „jó Isten". A faluban senki sem beszélt neki róla, mióta az öreg plébános sok évvel ezelőtt meghalt, nem volt papjuk, és a falusi templom elárvultán állt. Csak annyit tudott, hogy a jó Isten az, akihez valamikor édesapjával imádkozott; olyan jó, mint apa, úgy szeret, mint édesanya, csak még sokkal, sokkal csodálatosabb. Ermi boldog volt. Az állatok körülötte meg se mukkantak. Egy kis ideig teljes csend és mozdulatlanság uralkodott. Csak a hárs lombkoronája zümmögte csendes dalát az esti szélben. Végre Ermi fölemelte a fejét.

„De most aludnom kell - mondta. - Aztán majd holnap elmegyünk Máriavárba."

Hirtelen érezte, milyen halálosan fáradt. Ledőlt a hárs alá, és kinyújtózott a füvön.

„Gyere, Mondor! Hogy van a lábad?" - kérdezte már-már félálomban, nehezen forgó nyelvvel.