A Szív, 1992 (78. évfolyam, 5-12. szám)
1992-07-01 / 7-8. szám
A SZÍV - 1992. JÚLIUS-AU QUSZTUS 345 gyorsabban, mint egy orsót. Ermi szédülni kezdett. Csak annyit érzett, hogy valami a tagjaira telepszik. „Biztosan a ragadós szürkésfehér fonál" - gondolta. Moccanni sem tudott többé, és a pergés még mindig tartott. Szeme előtt elfeketedett a világ. Aztán a pók hirtelen megint lökött egyet rajta, és megállította. Ermi ott lógott a hálóban Csirta mellett. Tetőtől talpig a pókhálóba befonva. Csak az arca meg a fekete üstöké állt ki a szürkésfehér gomolyagból. A pók elégedetten vette szemügyre művét, és megmozdította a száját. „Most belém harap” - rémült meg Ermi. Elállt a lélegzete. Szeme igézetten tapadt a pók fekete, óriási fejére. De az lassan elfordult, fürgén lekúszott a hálón és eltűnt az erdőben. „Ugye mondtam! - hallotta Ermi Csirta panaszos hangját. - Most téged is megkaparintott. Két nap időt hagynak neked. Nálam ez holnap lejár. Talán mégis meg tudom tenni, amit kívánnak tőlem. De tenálad, szegény Ermi, még nehezebben fog menni. Tulajdonképpen hogy kerültél ide? Én vigyázatlanságól, amikor egy héja elől menekülve egy sziklahasadékban akartam elbújni. Akkor zuhantam le. De neked mi keresnivalód volt itt? Látom, semmit sem értesz Denevérország erényeiből. Nem akarod, hogy a pacsirták kotkodácsoljanak, segíteni akarsz nekem. Erről itt mind le kell szokni, mégpedig két nap alatt. Különben megharap az óriáspók és felfal ízről ízre.” Erminek semmi kedve sem volt felelni. Belátta ő is, hogy helyzete kilátástalan. Hogy gyűlölni jó, hogy a pacsirtáknak kotkodácsolni kell, - ilyen meggyőződésre jutni képtelenség volt számára. Két napot adnak rá vagy húsz évet, egyremegy. „Sohasem sikerülne - gondolta -, és nem is akarom, hogy sikerüljön! Nem és nem! Itt fogok hát meghalni, ebben az ocsmány hálóban, és ez a fekete szörnyeteg fog felfalni." És most eszébe jutott Anoli. „A szegény Anoli. Hiába vár majd rám. És aztán sírni fog, keservesen sírni. Szép kék szemében kialszik a fény. És senki sem vigasztalja. Hiszen a vén banya, akinél lakik, csak üti-veri. Anoli, szegény kicsi Anoli! Egyedül, egymagában ül majd a tó partján és sír, és senki sem fogja szeretni, senki sem hajigái kavicsot a vízre, hogy megnevettesse!” Ermi rettenetesen boldogtalannak érezte magát. Egészen megfeledkezett róla, hogy a saját haláláról van szó. Csak Anoli kisirt arcocskája lebegett a szeme előtt, és úgy tűnt, mintha a zokogását is hallaná. És akkor ő is elkezdett sírni. Itt vége volt a férfibüszkeségnek. Ermi sírt. Összekötözött teste rázkódott, és a forró könnyek csak úgy? patakzottak a szeméből, végig az orcáján, a nyakán. Még soha életében nem sírt így. De a bánatába belehaló Anoli gondolatát - nem, ezt nem lehetett kibírni. Ettől csak sírni lehetett, sírni, sírni. Úgy belemerült a bánatába, hogy észre sem vette, milyen furcsa dolog történik. Ahogy a könnyei végigfutottak az arcán és ráhullottak a nyakáig érő pókhálóra, nyomán a fonalak olvadozni kezdtek. Kásává lettek, aztán szótfolytak. Ermi csak sírt, sírt és nem vette észre, hogy az egész szövedék, amely fogva
