A Szív, 1992 (78. évfolyam, 5-12. szám)
1992-07-01 / 7-8. szám
A SZÍV - 1992. JÚLIUS-AUGUSZTUS 339 Zúgás hallatszott fölülről. „Valahol a folyosó fölött egy földalatti vlzér folyik” - állapította meg Ermi. A sziklafal egyre nyirkosabban fénylett, a gombák egyre termetesebbre nőttek, a levegő egyre hűlt. A zúgás fokozatosan erősödött. Nem is zúgás volt már, hanem fülsiketítő robaj, és már nemcsak fölülről hallatszott, hanem elölről is. Ermi szive vadul vert, de továbbhaladt. A barlangfolyosó jobbra kanyarodott, azután éles szögben balra, - és egyszerre vége volt. A szabadba vezető nyílás előtt pedig óriási vízesés zúdult a mélybe. Ermi elképedve állt meg. A vízesés mennydörgött és harsogott. Olyan volt a kijárat előtt, mint egy üvegfüggöny. Ermi elmerészkedett a folyosó szögletéig. A vad víztömeg közvetlenül előtte zuhogott. Hogy mekkora mélységbe, azt nem tudta pontosan kivenni. Odalenn minden összevissza kavargón, sustorgon, a vízsugarak porrá zúzódtak. Ermire is fröccsent néhány csepp. A vízesés siketítően bőgött. Ermi visszahőkölt és tisztes távolságban leereszkedett egy kőre. „Ember itt keresztül nem jut” - gondolta. Teljesen elhagyta a bátorsága. Igaz, jó úszó volt. Szívesen fürdött a falusi tóban. De ebben a vad zuhatagban szó sem lehetett úszásról. „Ha alája kerül az ember, úgy leteríti, mint egy fejsze, és lesöpri a mélybe. Ki nem kerül többet." Nézte, nézte a leszakadó vízfalat, és sejtelme sem volt, hogy mihez fogjon. „Vége - csüggedt el. - Lehetetlen továbbmenni. Meg kell próbálni, vissza tudok-e mászni a folyosón, meg a vakondúton és azután a fenyőn át...” Két kezébe hajtotta a fejét. Közben megérezte a furulya nyomását a mellén. „Egy kicsit legalább még elüldögélhetek itt és eljátszhatok egy dalt a furulyán - ötlött eszébe -, föltéve, hogy ebben a pokoli lármában egyáltalán hallani lehet valamit.” Előszedte a furulyát a zsebéből és az ajkához illesztette. Az első hangok akadozva törtek föl, de aztán fölszárnyalt a dallam. A vízesés zúgta a basszust, a furulya hangja kristálytisztán, álmodozva, szeretettől dalolva szállt tova. Ermi elfeledkezett saját magáról, elfeledkezett mindenről. Csak a dallam létezett, a zene hullámzó, mérhetetlen tengere. De mi volt ez?! Jól hallott? Nem egy leányhang énekel együtt a furulyával? Ermi a fülét hegyezte. Igen, igen! A furulyaszó mellett csengő, üde leányhang hallatszott. Fölismerte: Anolié! Senki másé nem lehet! Vagy csak a furulya visszhangjának a csengését hallja? Nem, nem! Ez Anoli hangja! És a vízesésből hallatszik! Kirántotta a szájából a furulyát és fölugrott. A leányhang is elnémult. A fiú magánkívül meredt a vízesésre. „Mégis utánam szaladt? Valahol elém került? Itt van a vízesés mögött?” Ermi agyában vadul száguldoztak a gondolatok; szíve a torkában dobogott. Ezt suttogta:
