A Szív, 1992 (78. évfolyam, 5-12. szám)
1992-07-01 / 7-8. szám
340 „xjsszíV” - sz^wriAoiosvogAn „Látnom kell! Látnom kell! Látnom kell!” Már ott is állt a folyosó sarkán. A vízesés előtte zúdult a mélybe. Bal kezében erősen szorongatva a furulyát mély lélegzetet vett, és fejest ugrott a tomboló elembe. A jéghideg víztömeg ostorként csapott a hátába. Lenyomta, összeprésette és a mélységbe söpörte. Teste a mennydörgő áradattal együtt hanyatt-homlok fúródott a vízesés vájta mély medencébe. Érezte, hogy a felülről folyvást tovább zuhogó özön lenyomja, ősszelapítja. Keze a sziklás fenéknek ütődött. Moccanni is lehetetlen volt, úgy nehezedett rá a víz. A hideg a velejéig hatolt. Nem kapott levegőt. A víz a szájába tódult, lenyelte az első nagy kortyot. „Látnom kell! - suttogta újból, minden maradék erejével neki feszítette lábát a sziklafenóknek, és ferdén fellökte magát. Ez volt a menekvése. Az ár sodra most ugyanolyan erővel ragadta fölfelé, mint ahogy az imént lenyomta. Egy pillanat alatt a felszínre ért. Egy méterrel mögötte dörgőtt a vízesés. Két-három erőteljes csapással a partra úszott. Tág, erdős tájék terült el előtte, közepén nagy tó. A szárazra kapaszkodott és körülnézett. „Anoli, hol vagy?" - kiáltotta. De hangjára nem jött válasz. Sehol egy lélek. „Hát mégis csak a furulya visszhangja volt? - dörmögte. - így becsapódni! Dehát azért jó volt ez így. Mert különben sohasem mertem volna beleugrani ebbe a vízesésbe. Nem bizony.” Kimerültén, csuromvizesen a homokra ült. Kirázta a furulyából a vizet, és a kis hangszert vigyázva megint zsebre dugta. Kicsit ostobának érezte magát, hogy a visszhangot Anoli énekének képzelte. De azért örült is a tévedésének. „Jó, hogy Anoli nincs itt - sóhajtott -, különben még valami baja esnék. Ki tudja, milyen veszedelmek leselkednek még az emberre ezen az úton! De azért voltaképpen neki köszönhetem, hogy átjutottam a vízesésen. Hogy is mondta a béka? »Fejest ugrani a szeretetbe. Akkor megy minden.« Hát úgy is van.” Ermi egészen belemerült ezekbe a gondolatokba, és jó ideig ült a tó partján a homokban. Aztán összeszedte magát és felállt. „Tulajdonképpen hol vagyok?” - kérdezte magában, és csodálkozva nézte a tájékot. Mert nagyon különös egy tájék volt. Ermi lábánál nagy tó terült el. A szélcsend ellenére szabálytalan kis hullámok gyűrűztek a felszínén. A tó vize rózsaszínű volt. Ermi nem hitt a szemének. De nem tévedett. Rózsaszínű. „Talán az ég miatt” - vélte, mert emlékezett, hogy a falusi tó is gyönyörű rózsaszínben izzót naplementekor. Fölnézett. A föld alatti tájék fölött valóban valami égféle boltozódott. Ez azonban világoszöld volt. Erminek ellenszenvessé kezdett válni a táj. „Micsoda feje tetejére állított világ ez!” - mormolta a foga között. Fázott átnedvesedett ruhájában és nagyot tüssszentett.
