A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1989-08-01 / 8-9. szám

353

nyörögte ki az égtől a magyar nép számára. Szent Adalbertét ő mentette meg a haláltól, hogy térítőnk lehessen, megkeresztelje Szent Istvánt, aki összekapcsolta a Nagyasszonyt és népét. Szent Gellért pedig aki magasra emelte nálunk Szent István és népe Mária-tiszteletét, a Szűzanya közbenjárására születik nemzetünknek. Amikor a Szentföldre akar menni, Razin apát azzal érvel a Máriát tisztelő Szent Gellért előtt, hogy ott majd füle hallatára szidalmazzák a zsidók Isten anyját. Eljött hozzánk és itt gyönyörű Mária-tisztelet alakult ki a keze nyomán.

Amikor elbukott Mohácsnál a nemzet és 150 évig vitték a magyar férfit, leányt, csecsemőt az eszéki hídon át, a maradék magyar elhagyta a főútvonalakat, templomait, házát, temetőjét, és bevette magát nádasokba, zsombékosokba, rengetegek mélyére, földi likakba. Elfogyott ruhája, bocskora, állatja, kenyere, élt fagyökéren és erdei vadgyümölcsökön; papjai kivesztek, imádságai elvékonyodtak; ha imádkozott is, az ösvényt, falevelek rebbenését figyelte; a múlt fényéből, a jelen nyomorúságából, a jelen szenvedéséből és a jobb jövő reménységéből a lelke szövőszékén és húrján kezdte szövögetni a nemzedékek és századok énekét, amely nem halkult el többé. Zokogva felcsattant rég és új egyetemi polgárok és ólombányatörők ajkain:

Boldogasszony anyánk, régi nagy Pátrónánk,

Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:

Magyarországról, édes hazánkról,

Ne feledkezzél meg szegény magyarokról!

Ez mind szép, mondhatná valaki, de hátha feszítővas ez a gondolat az annyira kívánatos nemzeti egységben. Hát az édesanya a családban, Isten szeplőtelen anyja a nép életében nem feszítővas, hanem a szeretet összefogó, áldott abroncsa és köteléke. A mindent bölcsen kiegyenlíteni szerető Baksay Sándor nem a mi hitünkön élt, a maga vallása terén jelentős szerepet vitt, és ismerem egyik, immár félszázados, elgondolkodtató írását. Felkelti kétszázados sírjából Bársony váradi püspököt, aki a Regnum Marianumot hirdette, ravatala felett párbeszédbe kezd öreg Matkó István prédikátorral ennek a tárgynak alapjáról, Mária anyaságáról, nagyságáról, jóságáról.

„Te, öreg Matkó — úgymond —, prédikáltál félszázadig mindenről, amit két szemed meglátott a Bibliában: tagadó Péterről, hitetlen Tamásról, kétszer bűnös Magdolnáról, sőt prédikáltál Bálaám szamaráról, az áruló Júdásról, pénznek szerelméről, gonosztevő latorról; csak egyetlen név nem jött soha ajkadra. Az az egyetlen, akiről megörökíti az írás: „Találák a gyermeket az ő anyjával.” Aki Magnificatot énekelt, aki vele futott Egyiptomba, aki felkeresi a jeruzsálemi templomban, aztán kíséri a kánai menyegzőre és ott áll a kereszt alatt...”

És ezt tovább most már mi mondjuk: ha egyszer Máriát észrevesszük a kinyilatkoztatás fényében Betlehemben, Egyiptomban, Názáretben, Kánaánban és a Golgota ormán, akkor már nem eshetik nehezünkre a képe a hol verőfé