A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-10-01 / 10. szám
475 sabb eszközeit nem a pszicho- vagy a kemoterápia biztosítja, hanem a veszélyben lévők szervezett közösségi támogatása. Az öngyilkos erkölcsi beszámíthatóságának eldöntése tehát nagyon is nehézfeladat. Noha cselekedete alapján nem lehet őt egyszerűen elmebetegnek tekinteni, a döntés úgynevezett „racionális” meghozatalának lehetősége a mai napig erősen vitatott kérdés. Általában elfogadott az az álláspont, hogy az öngyilkosság nem betegség hanem történelmi, kulturális, társadalmi és személyes kapcsolatok által befolyásolt cselekedet, aminek megértéséhez vagy megakadályozásához elszigetelt pszichológiai, szociális vagy orvosi teóriák nem adják meg a kulcsot. Ugyanakkor komnk liberális jogfejlődése és orvosi technikája korábban nem látott dilemmák elé állít bennünket, különösen az öngyilkosság megakadályozásával, valamint a halál időpontjának és körülményeinek meghatározásával kapcsolatos lehetőségek miatt. Természetesen ismerünk olyan eseteket is, amikor az öngyilkosság hősiességgel egyértelmű. Mások életének megmentése, fontos hadi- vagy államtitok megőrzése, vagy egyszerűen a másoknak okozott teher elkerülése döntő szerepet játszanak az élet kioltásában. Napjainkban nagy figyelmet szentelnek azoknak is, akik a hosszadalmas és nagy megterhelést jelentő orvosi beavatkozást vagy a „mesterséges életfenntartás” korlátáit akarják azzal elkerülni, hogy életüknek mások segítségével vagy önmaguk erejéből véget vetnek, vagy legalább visszautasítják azoknak a „mesterséges” eszközöknek a használatát, amik biztosítanák „minőségében jelentősen lecsökkent” életük fennmaradását. Ezek az indokok nem minden esetben illeszthetők bele a hagyományos keresztény erkölcsi kiértékelésbe. Ez ugyanis az emberi élet feltételezett „ártatlanságából” indul ki, és az élet „direkt” és „indirekt” kioltása közötti különbségben találja meg a legtöbb probléma megoldását. Az ártatlanság jogi kritérium, ami a hagyományban azt a józan feltevést jelenti, hogy az „ártatlan” személy nem hajlandó életét elveszíteni. Ez a feltevés azonban nem foglalja magában a mesterségesen meghosszabbított élet terheit, vagy például annak az újszülöttnek a helyzetét, akinek semmi lehetősége sincsen az életben maradáshoz. így érthető az, hogy a mai erkölcsteológia ezeket a kérdéseket igyekszik az „euthanázia”problémakörbe Utalni. (Lásd A Szív előző számában a cikket az euthanáziáról.) A keresztény fdozófiai és valláserkölcsi kiértékelés hagyományaink negatív álláspontjában gyökerezik. Ennek alapja az a meggyőződés, hogy életünkért önmagmknak, embertársunknak és Istennek egyaránt felelősséggel tartozunk. Arisztotelész véleménye szerint az öngyilkosság csak a társadalom érdekeit sérti, mivel a saját elhatározásból fakadó cselekedet nem lehet igazságtalan önma- ginkkal szemben. Szent Tamás a közösségnek okozott veszteségben és a fájdalomban csak a rossz egyik oldalát látta. Az életösztön elleni cselekedet az Isten által belénk oltott természettörvény megsértése is. Ezért ő az öngyilkosságot az ön- és az istenszeretet megsértésének is tartotta. Kant a cselekedetet önmagában
