A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-10-01 / 10. szám
476 vett ellentmondásnak tekintette, mivel az önszeretet és önvédelem általános elve nem foglalhatja magában önmagunk elpusztításának lehetőségét. Barth véleménye szerint az öngyilkosság Isten iránti hálátlanság az élet adományának visszautasítása. Mivel ő az élet ura, az öngyilkosság kategórikus elítélése csak a nyugati monotheizmus alapján lehetséges. Az ószövetségi szentírásban nincsen világosan meghatározott ítélet a cselekedetről. Az újszövetségben Júdás öngyilkossága becstelen cselekedetének méltó büntetéseként van beállítva (Mt 27,4-5; Csel 1,13). Az erkölcsteológusok az ötödik parancs alapján alkottak ítéletet a kérdésről. A cselekedetben az ártatlan emberélet kioltására irányuló általános tilalom megszegését és az emberi élet feletti korlátlan isteni jog megsértését látták. A zsidó és a keresztény erkölcsfelfogásban egyaránt kialakult azonban az a meggyőződés is, hogy lényeges különbség van az élet „direkt” = közvetlen vagy „indirekt” = közvetett kioltása között. Az élet feláldozása a bálványimádás, a házasságtörés vagy más hasonlóan sú-lyos vétség visszautasításának következményeként nem öngyilkosság hanem vértanúság mindkét vallásos hagyományban. A halál ilyen esetekben nem saját elhatározásból és cselekedetből fakad, hanem a külső erőszaknak, a rossz cselekedet visszautasításának a következménye. így érthető például az, hogy az ősegyházban általában nem tekintették vértanúnak azokat, akik önként jelentkeztek rá, még akkor sem, ha a kínzás ellenére halálukig hűségesek maradtak hitükhöz. A mohamedánizmus is elítéli az öngyilkosságot, noha a Koránban nincsen erre vonatkozó kifejezett utasítás. A hindu vallás hagyománya hasonlóan ellenzi a saját élet aktív kioltását, de megengedi azt, hogy a „sannyasin” = az életszentség legmagasabb fokát elért személy elfogadja a böjtölés következtében bekövetkező halál lehetőségét. Az indiai buddhizmus lényegében hasonló álláspontot alakított ki. A kelet-ázsiai buddhista felfogás szerint az öngyilkosság megengedhető a becsület megvédéséért, de a férfiak öngyilkosságát általában elítélték, mivel az ő elsődleges feladatuk a családjuk védelme volt. A nők öngyilkossága azonban dicséretes cselekedetnek számított, ha azzal meghalt férjük jogait védték meg. Ennek következtében a „suteeizmus” = az özvegyeknek férjük temetésekor történő öngyilkossága a tizenkilencedik század végéig elterjedt szokás volt Kínában és Indiában. A harakiri gyakorlata Japánban eredetileg a halál becstelen formáinak megelőzéséért volt megengedett, csak később vált a társadalmi becsület megmentésének elfogadott eszközévé. Az emberiség nagy vallásaiban tehát az öngyilkosság nem közömbös kérdés; annak lehetősége általános tilalomba ütközik, ami alól csak bizonyos feltételek mellett lehet kivételt tenni. Az Egyház tanítását az 1980-ban kiadott, euthanáziára vonatkozó nyilatkozat így foglalja össze: Önmagunk életének szándékos kioltása ugyanolyan rossz, mint a gyilkosság... Ez a cselekedet az Isten felségjogának és szerető tervének a vissza
