A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
28 hol az udvarokon vertük fel a sátrakat, hol pedig üres csűrökben háltunk. Mivel az imák és a beszélgetések az éjszakába nyúltak, csak pár óra maradt alvásra, hisz hajnali ötkor volt az ébresztő. Reggelente kútvízben mosakodtunk, néha nem jutottunk hozzá, és örültünk, ha lábat moshattunk. A mosdó- és illemhelyek előtt hosszú sorok várakoztak, és utána ugyancsak futni kellett, hogy utolérjük az időközben már messze járó csoportot. Ha megáztunk, nemcsak ruháink áztak át, hanem hálózsákjaink is, és nedves hálózsákba kellett bújni, miután egész nap cuppogó sárban és vizes ruhában róttuk az utat. Milyen jólesett a meleg tea — már ha kaptunk. A legnagyobb öröm a forró leves volt, melyet, sajnos, csak kétszer ízlelhettünk. Mégis: senki sem zúgolódott! Erőt adott az a tudat, hogy nemcsak elődeink, a középkori zarándokok vállaltak hasonló viszontagságokat, de az apostolok, sőt Krisztus Urunk is. Az élmények sokaságára visszagondolva legjobban az lepett meg, hogy legkevésbé arra emlékszem, ami személyesen velem történt! Annál maradandóbb azok képe, akik egy életnagyságú fakeresztet hordoztak, és a tömegé, amely a hosszú gyaloglástól elcsigázva is feláldozta a pihenőket, hogy letérdeljen egy útszéli templom előtt szentségimádásra. És máris újabb emlékek tódulnak agyamba: egy hetvenéves nénike halad a menet élén; az olasz zarándokok tapssal köszöntik nemzeti lobogónkat, amikor felfedezik az övékkel azonos színeit; apácák ápolgatják nagy szeretettel a feltört lábakat; egy magyarul is jól beszélő lengyel jezsuita csoportunkhoz csatlakozik, és többé el sem válik tőlünk: örökbefogadott minket, és mi is őt. A lengyelek az úton vendégszeretetük ezer és ezer apró jelével halmoztak el minket. A falvakban a helybeliek frissítővel kínálták az elcsigázott zarándokokat, valahányszor áthaladtunk egy községen. A legszebb élmény? Talán a keresztút, és persze a hajnali és esti szentmisék. Felejthetetlenek a legmostohább körülmények között is pl. amikor górékba menekültünk egy zápor elöl, hogy a liturgia zavartalanul folyhasson, ugyanígy a menet közben elmondott imák a családokért, a fiatalokért, az öregekért, a betegekért. Az út végülis nemcsak a test számára volt valódi Marathon, hanem egyúttal lelkigyakorlat is volt: elmélkedve és szemlélődve merültünk el Istenben. Szinte sajnáltuk, hogy végre egy késő délután megérkeztünk, és a püspök áldása után lassan elvonultunk a hatalmas kereszt alatt, melyet a pápai jelmondat ékesített. Előbb azonban leróttuk kegyeletünket a kegykép előtt, mely zarándoklatunk eredeti célja volt. Fájó szívvel vettünk búcsút a Szűzanyától.
