A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1989-04-01 / 4. szám

zon idején sokszor panaszkodnak, hogy a fiatalok cinikusan nevetnek, ha templomlátogatáskor éppen valami számukra érthetetlen, archaizáló ájtatos- ság folyik. Még volt elsőáldozó is nevet, ha „lelki edény”, „elefántcsonttorony” megszólításokat hall egy májusi litánián. Ilyenkor a pap vagy a csoportvezető megmagyarázza, hogy ezek a héber költészetből kölcsönzött szavak, amiket a latin nyelvben még ritmusba, rímbe is szedtek. A nyelvi áttételekkel a mai magyar nyelv nem a legszerencsésebben adja vissza. Arra utalhatunk, hogy világnézetünk az alaptól a toronycsúcsig olyan szilárd, mint a régi katedráüsunk, amit néznek, ahol az egyik tégla a másikon nyugszik. Hogy akadnak XX. századi embereknek furcsa képek, szobrok vagy kifejezések, ez csupán annyi, hogy valamelyik tégláról lekopott a malter. Majd tesznek helyére újat. Az adott példára gondolva bizonyára születnek majd új könyörgések, amik kiküszöbölik a kétértelműséget. Ilyen magyarázat mellett szinte minden csoportban akad valaki (néha más vallású vagy ateista), aki felsóhajt: Boldog ember, akinek van szilárd meggyőződése. Láthatjuk sok példából a mai ember igényét szilárd tanrendszerre. Ám azt tudnunk kell, arra mindenki kényes, hogy a kommunikálás MÓDJA ne csupán mechanikus átadás legyen, hanem rugalmas dialógusban történjék.

Mi a helyzet a fegyelmi szabályokkal?

Éppen ez a második lépés. Szabályok nélkül modern társadalomban még egy sportegylet sem létezhet. Még kevésbé nélkülözhet paragrafusokat egy világvallás. A hajdani zágrábi érsekről, Stepinacról írták a nekrológok, hogy ismételten kijelentette: az akkori jogi kódex 2414 kánonja közül bármelyikért vértanúhalált szenvedne. Amíg egy törvényt illetékes elöljárói vissza nem vontak, egyéni kezdeményezéssel nem kívánatos dacolni vele. Pédául nem klerikális az a pap, aki a templomba dülöngélve bejövő embernek megtagadja a szentáldozás kiszolgáltatását. A szeszt hiába nevezik egyesek „orvosságnak”. Némely régebbi aszketikus íróval szemben nem nevezhetjük azt sem lderikalizmusnak, ha kiírják a plébániákra, mikor van a fogadóóra. Volt olyan szempont is, hogy a pap a nap minden pillanatában álljon a hívek rendelkezésére, s ezért minden hivatalos órát jelző táblát máglyára kell rakni. Ez talán igaz akkor, amikor bőségesen sok pap lakik minden plébánián. De hol van ma ilyen? Már csak azért is „táblapárti” vagyok, mert csak nagyobb városokban van egy pap egyetlen egyházközséghez kötve. A többiben nagyon is rá kell szoktatni a hívőket, hogy például kedden és pénteken NE JÖJJENEK, mert kedden az X, pénteken az Y filiában vagy hozzácsatolt másik parókián tartózkodik a pap. És az ilyen kiszállás is hivatalos kötelesség, amit minden józan gondolkozású katolikus elfogad. Jozefinista szemlélet volt, hogy aki nem rezideál, az csavarog. S emiatt lett elhanyagolva sok leányegyházban a misézés, betegellátás és leginkább a hitoktatás. Mindebből az is következik, hogy nem csupán a „nagyegyház” törvénykönyvét, hanem a helyi közösség szokásait is meg lehet tanítani a híveknek. Nem szeretném azonban, ha a fenti megállapítást valaki úgy értelmezné, hogy a kánonok már dogmák is volnának. Indokolt esetben a csupán jogi szabályok alól lehet kivételt tenni, főleg, ha nem egyéni szeszélyről van szó.

És mi volna a harmadik lépés?

176