A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-03-01 / 3. szám
132 1531. december 9-én — egy évtizeddel az utolsó azték császár, Montezuma megöletése és birodalmának bukása után — Juan Diego, egy egyszerű, szolgarendbeli, ötven év körüli azték özvegyember, aki a meghódolás után az első mexikói keresztények közé tartozott, a Tepayac dombon madárcsicsergést hallott. Felkapta fejét és fülelni kezdett. Madárcsicsergés decemberben? Fürkészem pillantott a hang irányába, mire a madárének elhalt, és egy lágy leányhang szólította meg: „Juanito, Juan Dieguito!”. Felmászott a dombra a hívó szót követve. Egy gyönyörű 14 év körüli lányt pillantott meg, több mint embemagyságban: „ruhái fénylettek, mint a nap; a szilda, amelyen állt, ragyogott, mint egy drágakő; és a. föld szivárványként tündökölt” — így ecsetelte később a látomást. A jelenés bemutatkozott mint a mindenkoron szűz Mária, a való Isten anyja, és kérte, közvetítse kérését a helyi püspökhöz: emeljen templomot e helyen (akárcsak 300 évvel később Lourdes- ban). Az indió készségesen követte az utasítást és nyomban a püspökhöz sietett. Hosszú várakozás után végre a püspök, Juan de Zumárraga ferences szerzetes színe elé bocsájtották, és Juan Diego térdet hajtva előadta az üzenetet. A püspök meghallgatta, majd megígérte, hogy fontolóra veszi az ügyet. A csalódott Diego még aznap este beszámolt a történtekről megbízójának, és kérte a Szűzanyát, bízzon meg nálánál méltóbbat e kényes feladattal. A Szűzanya azonban hajthatatlan maradt, és türelmesen megmagyarázta neki, hogy bár van sok szolgája és küldötte, de ő Diegót választotta üzenete közvetítőjéül. Visszaküldte tehát a püspökhöz, kérje nyomatékkai a templom felépítését. Az csodálkozott, hogy ily hamar visszatért, és miután alaposan kikérdezte, bizonyítékot kért, hogy elhihesse, valóban a Szűzanya üzenetét tolmácsolja. A Szűzanya másnap, december 12-én teljesítette Zumárraga püspök kérését, és télvíz idején gyönyörű kasztíllai rózsákat fakasztott a dombtetőn. Az indió boldogan gyűjtötte az illatos rózsákat tilmájába, azaz a vállán csomóba kötött, tunikaszerű ingbe, és sietett velük vissza a püspöki palotába. Miután a Szűzanya meghagyta neki, hogy az ölébe szedett rózsákat csak a püspöknek mutassa meg, a világ minden kincséért sem nyitotta volna meg ölre fogott tilmáját a kíváncsi szolgáknak. Azok mégis felfedezték, mit rejteget, és sietve jelentették a rendkívüli eseményt uruknak. Juan megismételte tehát a püspök előtt a Szuzanya kérését, és óvatosan a földre borította ölének drága tartalmát. Milyen nagy volt meglepetése, amikor a püspök és egész udvara térdre rogyott. Tilmáján ott tündökölt a Szűzanya életnagyságú képe úgy, ahogyan Juan az előző estéken látta Őt. E képet illette a hódolat! Időközben a természettudomány is meghódolt a titokzatos kép előtt. Pedig eleinte még az egyháziak is gyanakodva figyelték az indiók hódolatát, a tömeges megtérések dacára. így Bernardino de Sahagún, aki felháborodottan kommentálta, hogy egyes papok megbántják a Szűzanyát, amikor nahuatl nevén TONANTZIN- ként („Mianyánk”) tisztelik, holott szerinte a helyes megnevezés „Dios-nantzin”, azaz Istenanya lenne. De az idegen, spanyol szóelemet (Diós) tartalmazó név nem honosodott meg, mim ahogy hazánkban is az ősi, kereszténység előtti Boldog- asszony név bizonyult maradandónak. 1666-ban Juan Salguero, jeles festőművész tüzetes vizsgálatnak vetette alá a 19 évvel korábban beüvegezett kegyképet, melyet ebből az alkalomból kiemeltek keretéből. Első meglepetése: a képet valóban egy, az agávékaktusz rostjából szőtt durva azték tilmára és nem festővászonra festették, sőt a kép közepén világosan
