A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-03-01 / 3. szám
131 ZARÁNDOKLATOK MIANYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN, KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK! A GUADALUPEI SZŰZ Kiss Ulrich Kamaszkorom kedvenc történelmi regénye volt Passuth László műve: „Esőisten siratja Mexikót”. Cortés és HMontezuma legendás összecsapása egyike a világtörténelem legmegrázóbb, legdrámaibb pillanatainak. Képzeletemben mindig újra és újra magam is ott álltam a teocallik, az azték piramisok egyikén, és figyeltem a spanyolok és aztékok párviadalát. Minden vágyam az volt, hogy egyszer tényleg felkapaszkodhassak egy valós mexikói piramisra. Alig tíz esztendő múlva álmom valósággá lett, cégem Mexikóba küldött egy üzleti útnak álcázott jutalomkirándulásra. S bár rengeteget olvastam előtte nemcsak a történelmi Mexikóról, hanem a conquista utániról is, egy percig sem volt az a furcsa ,déja vu’ érzésem, amely annyi más távoli utamon mindig újra erőt vett rajtam. Az azték kultúra nyers, durva, számomra idegen primitívsége és a spanyol barokk lágy, dallamos... és ismerős burjánzása túlságos kontrasztot képeznek, semhogy könnyen meg lehessen szokni. Hányszor trónol Tonantzin (Mianyánk) ősi, Henry Moore elemi erejű szobraira emlékeztető ősanyaalakja a guadalupei Szú'zanya finom, arisztrokratikus és lányosán üde képének közvetlen tőszomszédságában! Ez utóbbi mindenütt jelen van: a taxik és az ijesztően zsúfolt buszok visszapillantótükrein, üzletek és bérházak falain, templomokban és kápolnákban, és mindenekelőtt millió és millió indió szívében. Ezt tanúsítja évente több, mint tízmillió zarándok, akik — ha indiók — térden csúszva teszik meg az utat a székesegyház előtti hatalmas teret (van akkora, mint a magyar Hősök tere) körülhatároló kovácsoltvas-kerítés gazdagon díszített kapujától a kegyképig a székesegyház belsejében: több száz métert! A túristák filmkamerája berregett, hogy a népi vallásosság e látványos megnyilvánulását megörökítsék az otthonmaradottak számára. Kényelmetlenül éreztem magam, és csak lopva mertem teleobjektívemmel felvenni a jelenetet, korholva magam, hogy nem sokban különbözöm a hangoskodó jenkiktől. Milyen messze vagyunk „mi, fehérek” e nép mély vallásosságától! Pedig egykor egy püspök ugyanígy hullott térdre a kép előtt, melyet — XE. Pius szavaival élve — „nem emberi ecset festett”. Erről számol be az egykorú krónikás, Antonio Valeriano, akit az alábbiakban rövidítve idézek.
