A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-09-01 / 9. szám

423

egyébként elmulaszt. Nehéz politikai irányzatokat, viharos korszakokat túlél majd szétszórt nemzetünk, ha lesz elég népessége, fenntartjuk a magyarságot!

Si«d«r Mihály

A lőcsfalvi pap naplójából

Szép szál egyenruhás személy lépett be a kopogtatás után a plébániai irodába.

— Hát ez meg miféle egyenruha? — kérdi a pap, kíváncsian nézegetvén a katonát.

— Ez a tankosok ruhája — válaszolt Patócs Gábor.

— Nos, foglaljon helyet a vitéz úr, s mondja el a mondanivalóját! - biztatta apap Hiszen ismerte Gábort gyerekkorától.

A LOVACSKÁZÁS ÁLDOZATA

— Hát misét jöttem volna mondatni nagyapámért. Biztosan emlékszik Patócs Györgyre, hiszen a Főúr temette.

— Ö, persze, persze ...

— Azt is hallhatta Főúr, hogy jobban szerettem Gyuri apót, mint talán a saját apámat. Egy jó darabig magamat okoltam haláláért. Hiszen tudja, Főúr, hogyan halt meg.

— Ha megemlíti, fiam, talán visszaemlékszem; mert jól tudja, hogy sok nagyapót temetek én, még egy esztendőben is . . .

— Hát játék közben érte a halál, lovacskázás közben.

— Ö, igen, igen, most már emlékszem.

— Mert az úgy volt, hogy nagyapóval a játszás nem volt más, mint örökös „lovacskázás”. Mikor még egészen kicsi voltam, a térdére ültetett, s a lábát le s fel rázta. „Nagyapó, lovacskázzunk!” - s már ott is ültem a térdén. Ez volt egész nap a játék.

A pap figyelmesen hallgatta a vitéz elbeszélését. Emlékezetében visszatért a nagyapó. A vitéz tovább beszélt:

— Mikor nagyobb lettem, nagyapó négykézláb állt, és a hátára vett. így lovacskáztam rajta. Négykézláb futkosott velem a házban. Anyám rá is szólt, hogy minek csinál ilyen bolondságot. Mikor még nagyobb lettem, a vállára vett, és így lovacskáztunk. Oszt így érte a