A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-05-01 / 5. szám
217 valami kemény elhatározás jelent meg a szemében. Lassan felállt az asztaltól, lehúzta a jegygyűrűt az ujjáról, odatette Feri elé az asztalra, és szót sem szólva átment a másik szobába. Mellettem ment el — az asztal végén ültem —, és láttam, hogy a szeme tele van könnyel. Hogy mi történt ezután? Nem akarom elmondani, vagy jobban mondva, nem is tudom. De ma reggel elkísértem őt misére. Valahogyan úgy éreztem, hogy ez a kötelességem. Aztán . . . aztán meg sok mindenre kíváncsi voltam .. . Mise után azt mondtam: — Gyere, járjunk egyet. — Menjünk — felelte. Egy darabig szótlanul bandukoltunk egymás mellett. Öa saját gondolataival volt elfoglalva, nem sokat érdekelte, hogy mi történik körülötte; én meg azon töprengtem, hogy hogyan kérdezzem meg azt, amire választ szeretnék kapni. Végre ügyetlenül kiböktem: — Kati, nagyon fáj? — Igen — felete egyszerűen. — De mi? — faggattam tovább. — Az, hogy szakítani kellett. — De miért kellett? Nem válaszolt azonnal, csak néhány lépés után: — Hát nem érted, hogy miért? — Őszintén szólva, nem nagyon. Azt értem, hogy te templomban akarsz esküdni, ő meg nem. De hát azért nem kellett volna ilyen hirtelen . . . — Az ilyen dolgokat csak hirtelen jó elintézni. — De miért? — Másfél éve udvarolt nekem,s ha ezalatt ezen a lényeges ponton nem jutottunk egymáshoz közelebb, akkor nyilván a házaséletben sem sikerült volna ez. — Lehet, hogy igazad van, de nem biztos. — És . . . és bizonyossértésisvoltabban, hogy éppen akkor jelenti ki. — Ez lehetett felelet a te Mária-érmedre. — Hát akkor annál inkább jó, hogy szakítottam. Megint hallgattunk. Kis idő múlva aztán megkérdeztem: — De mégis, hogyan bírtad ezt megtenni? — Pista, akkor egy szempillantásalatt világosan láttam. Válassz: Isten vagy a Feri. És én Istent választottam. — És ... és Kati, mondd, most mi lesz?
