A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-03-01 / 3. szám
123 kedvesnek — vagy mittudoménminek! Hej, a Tuskóék Rózsikája a piros szájával és a lakkozott körmével . . .! Mint a vércse! ... De a mi Katink valóságos galamb . . . galambocska . . . No, öregfiú, elérzékenyedtél?! Ez nem illik hozzád! De egyet bevallhatsz magadnak: hiba van a kereszténység körül. Mármint a te kereszténységed körül. A mise végétért. A ministráns tényleg előhozta a kalapot és a pap föltette a fejére. Az orgona hatásosan zúgott, és az emberek kitódultak a templomból. Egy kicsit még a padban maradtam. És arra gondoltam, hogy az indiai film talán mégsem volt olyan rossz, és lám, az a buta vicc is valamihez hozzásegített. Mihez? Új elhatározáshoz. És ez az új elhatározás: lenyomozom a saját kereszténységemet . . . Amikor a sarokhoz értem, beleütköztem Rózsikába. — Jöjjön, Pista, megiszunk egy feketét! — nevetett jókedvűen. Belém karolt és én nem tudtam ellenállni . . . Cser László DÖNGICSÉLŐ SZÁRNYAKON El-elküldözgetsz magadtól, vissza-visszaintesz magadhoz, el-eltűnö- getsz, meg-megjelengetsz, én játékos Istenem! Én, mint légy az ablakon, Teremtésed Ablakán várdorolok. Harmattól mosott, tiszta üvegeden, napfényed szikrázó fénye között, s míg lel- kemet halk, illatos szelek fürösztik, fürge lábam utat fut be úttalan Utadon. De éjszakádat is rám küldöd. Akkor meg poros, sötét teremtésed üvegén bandukolok, szinte úttalan vándor, elveszett gyermeked. — Te az elveszett gyerek vagy! - állapítják meg a lélekanalízis mesterei rólam, míg hosszú és zilált szakállukban tuikálnak.- Az emberek építette színpadon a pap és a tanító maszkját hordod! - teszik még hozzá papos és tanítós határozottsággal. Ó, én Istenem, csak te tudod, hogy olyan vagyok, mint tavasszal a verébpár: fészket rakok neked lelkem örömteli érzéseiből és tapasztalataiból, teremtésed apró csodáit rakom fészeknek, és várom, remélem, hogy sürgető' imám új, meleg, csipogó, neked termő életet kelt, növel majd bennem! Ó, milyen illúzióban élünk mi, emberek! Milyen festett, műfényes színpadi deszkákon csapkodjuk a lábunk, míg kezünkkel magunk felé hadonászunk! T