A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-03-01 / 3. szám

124

Csak viharos éjeken, magányunk szikkadt sivatagjában esünk térdre elédbe, csak ott, nagy ürességünk kiáltásában ér összekulcsolt kezünk hozzád.

Csak amikor Fiaddal a getszemáni kert kövein térdepelünk és megízleljük akaratod keserű poharát. Csak amikor együtt függünk vele akaratod fáján és szomjas ajkunk könyörögve-szemrehányón suttogja feléd: miért hagytál el minket? Csak amikor a magunk illúzióiból gyógyulgatva, Fiaddal járjuk az élet valóságának nekünk rótt szűk útját. Fáradó lábakkal, megnyugodott lélekkel, a nagy tudással, hogy tekinteted követi lépteinket, Lelked könnyít, vigasztal, emel minden lépést. És hogy minden lépésünk közelebb vezet hozzád, mígnem kicsi legyeid, szárnyra kelünk és Kezedről a Szívedre szállunk a hála és imádat döngicséló' szárnyain.

Pinczési Judit

HOLDFÉNYT SODROK

Tükörbe néz a csatatér virág a virágban megmosakszik várja a mezők lángszalagja fegyver a fegyverre köt-e masnit.

Dombok haját szél zilálja halmok alól, fáklyás férgen hullámokban ömlik a Zöld — áramlás fut a fák tövében.

Szép vagy Alaszka szigete lányod: Kamcsatka szigete miként Celebesz szigete párod: Tihanynak szigete.

Falak arcán elfogy a mész holdfényt sodrok szemhatárul és faltörőkos-csillagképet ha tégla a téglával összezárul.

És ha ránknyílik a sötét szívemet e fénylő gócot átnyújtom majd jobb idők huzatán mint távolságot a bergengócok.