A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-03-01 / 3. szám

112

Az indiai maharadzsa boldogtalan volt. Pedig mindene megvolt, amit halandó csak kívánhat magának: fényűző palota, nagy gazdagság, intését leső rabszolgák, folytonosan megújuló szórakozások, nők, akiket hetenként többször is váltogatott. Mégsem volt boldog.

Egyszer fölkereste főminiszterét, és az iránt érdeklődött nála, mit kellene tennie, hogy boldog lehessen.

— Senki sem boldog — volt a válasz.

Elégedetlenségében a maharadzsa mindenkinek, akivel csak találkozott, föltette a kérdést. Az egyik bölcs — vállalva, hogy árt majd a tekintélyének — saját boldogságreceptjét adta meg neki: ,, Valamilyen boldog ember ingét kell magára vennie, s Ön is az lesz." A maharadzsa szét küldte embereit az egész országba azzal a megbízással, hogy találjanak egy boldog embert, s hozzák el az ingét.

A küldöttek szétszéledtek az országban, és kérdőre fogták az embereket. Mindenütt ugyanaz volt a válasz: „Nem vagyok boldog."

— Nekem csak egy kis darab földem van, s a családomat sem tudom ellátni élelemmel.

— Nem érzem jó magam a magam bőrében; nem jövök ki magammal.

— Rettenetesen unatkozom.

Se gazdagok, se szegények, se férfiak, se nők, se felnőttek, se gyerekek, senki nem volt boldog.

A követek már szinte reményüket vesztették, amikor egyikük valamelyik nagy hegység mélyén barlangot fedezett fel, és ott jógikat talált. Ezek elhagyták a világot, hogy megközelítsék az isteni valóságokat. Semmijük sem volt, s naponta egy szem rizs volt az eledelük.

A küldött megkérdezte az elsőtől, akivel találkozott:

— Boldog vagy?

— Én? Tökéletesen.

— Akkor add nekem az ingedet.

A bölcs világos és mély tekintetét egy pillanatra beszélgetőpartnerére szegezte, majd olyan gesztussal, amely magától értetődőnek hatott, így szólt:

— Nagyon szívesen neked adnám az ingemet. De már régóta nincs.

(Régi indiai legenda)

A boldogság sokkal inkább a léleknek és szívnek általános beállítottsága; ez nyílik ki a boldogság felé, amelyet az emberi természet adhat, mint bizonyos boldog pillanatok hosszú sorozata az életben. Képesség arra, hogy elfogadjuk a boldog pillanatokat. (Montesquieu)