A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-12-01 / 12. szám
548 Reményik Sándor JÓZSEF, AZ ÁCS, ISTENNEL BESZÉL Magasságos, Te tudod: nehéz ez az apaság, Amit az én szegény vállamra tettél. Apja volnék, - és mégsem az vagyok. Ez a gyermek ... ha szemébe tekintek, Benne ragyognak nap, hold, csillagok. Anyja szemei s a Te szemeid, Istenem, a Te szemeid azok. Gyönyörűséges és szörnyű szemek, Oly ismerősek, s oly idegenek . . . Ez az ács-műhely . . . ezek a forgácsok . . . Mit tehettem érte? . . . mit tehetek? En tanítottam fogni a szerszámot, Mégis ráfogják majd a kalapácsot. Úgy félek: mi lesz? Most is ki tudja, merre kóborog, Tekintetétől tüzet fog a műhely, Tüzet fog a világ, s egyszer ellobog. Ó, jó volt véle Egyiptomba futni S azután is óvni a lépteit, Fel a templomig, Jeruzsálemig, Míg egyszer elmaradt . . . Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja Borzolta szürkülő szakállamat, Ezüst nyomot hagyott már akkor is, Komoly nyomot parányi rózsaujja. S most olyan más az útja . . . Vezetném és Ö vezet engemet. Csak azt tudom, a Te utadon jár, Magasságos, De ki tudja a Te ösvényedet? Te vagy az atyja, - én senki vagyok, Az Evangéliumban hallgatok, S hallgat rólam az Evangélium.
