A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-11-01 / 11. szám
508 Sajgó Szabolcs AMINT A FÉNY TERJEDŐ KÖDÉBEN Ha majd egyszer a szíveket lefegyvérzik, és az álmokat és az íriszen inneni pusztaságok kiáltozása megszelídül ha végül eltelik majd a kielégíthetetlen sok kis értelem Szóval mikor majd kiárad valahára az ősóceán mikor összeölelkeznek az ősrobbanás repeszei és felvirrad az az első hajnal újra Majd tehát ott, túl azon az utolsó, világvégi Reménytelenség-fokon túl a könny és vér Óperenciás tengerén és még az Elhantolt Álmok fekete lyukain is túl. . . Vagyis majd ott és akkor.. . de én most éppen fázom, nincs hol megaludnom és elsikkasztották a hangom, holnapjaim Tudod, a közöny jéghegye olvadékony a vámon, határokon átcsúszik olykor egy mosoly és szigeteink közt is néha veszélytelen a forgalom Megismerted rég a pénz álmatlan éjszakáit a hatalom menthetetlen vesszőfutását megismerted a könyörtelen tompaságot a másnapos vágy üszkein Es tudod, hogy gyökereink néha újranőnek hogy néha emberibb a fény, ha fájdalom világol igen tudod, hogy néha akkor is nyersz, hogyha győzöl.. . Azt mondják, a szomszédom nyert a lottón s hogy tényleg elmúlt a rákja is és hogy ott volt, kicsit még könnyezett is a fiam temetésén Annyit azért, mielőtt hozzád némulok mielőtt ezen a néhány tucat kis megváltón itt túladok és hagyom veszni végleg az iskolapénzeket Szóval még annyit, hogy nekem is fájnak „véres alkonyok” a ház előtt a porban a bamba kábítószeres vigyor és a rég kimúlott ószeres házaló árnya a falon Csak annyit még, míg a jó ég tudja meddig együtt hallgatunk: hogyha elolvadtak majd mind a jéghegyek és virágzanak már mind azok a pusztaságaink, akkor.. . Hát sosem hagyod már abba? A Nap most kel föl. Már inkább a csöndet hallgatom amint a fény terjedő ködében alámerül a Hold és mind a csillagok . . .
