A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-07-01 / 7. szám
314 akiknek már a féken tartása sem lebecsülendő feladat, nemhogy a figyelmük felkeltése és lekötése. Rendről plébánosa elmondta néha: „A hittant nemcsak a legjobban tudja, de éli is! Olyan szerény, szép lelkű, szorgalmas, jó leány.” Iskolái végeztével Renci gépírást tanult, hogy könnyebben keresse kenyerét és segítse szegény, öregedő szüleit. A szomszédos községben, Kertán, a tanácsházán kapott gépírónői állást. Naponta gyalogolt a 3-3,5 km-re levő munkahelyére az erdei úton. Emlékeznek volt munkatársai, hogy a legvadabb hóviharban, a járhatatlan utak ellenére is mindig megjelent Renci, hogy elvégezze munkáját. S arra is emlékeznek, hogy mindig élénk, kedves és vidám volt, nagyon mélyről sugárzott belőle a derű. A Szűzanya, a tisztaságos, szeplőtelen Szűz nagy tisztelője volt. A munkahelye és otthona közti erdei úton naponta a szentolvasót imádkozta. A közeli celldömölki búcsújáróhelyre gyakran elzarándokolt, s Mária oltalmába ajánlotta életét. Szorgalmas, megbízható és derűs lényének erőforrásához vezet mély hite és eleven imádságos élete. S hogy lelki erőforrása milyen áldozatra tette képessé a hitéhez való ragaszkodásában, az hamarosan kiderült. Az ötvenes évek Magyarországa, az embertelenségnek, a jogtiprásnak, a véres és cinikus kegyetlenségnek az a kora, amit egyszerűen „a személyi kultusz kora” kifejezéssel szalonképesíteni az áldozatok újabb arculcsapását jelenti, ez a kor a nagyobb településeken jobban válaszút elé állította az embereket. Kiscsősz mindennapi életét a terror hulláma valószínűleg csak igen távolról érintette. Amivel Emerenciának szembe kellett néznie, az az egyes emberekben lakó, közösségivé és intézményessé nem szerveződött sötétség volt, a szenvedély vakító és romboló ereje, ami bármely kor akármelyik emberében megnyilvánulhat és pusztíthatja nem talál megfelelő ellenállásra és fékező erőre. Egy este Renci félénken mesélte édesanyjának, hogy az erdei úton egy férfi megtámadta, erőszakoskodni akart vele, de neki sikerült elmenekülnie. Édesanyja vigasztalta, bátorította — de hát hogyan is tudott volna segíteni? Renci többet imádkozott, erősítgette magát lelkileg, s ismételgette: „Inkább meghalni, mint Istent megbántani! ” 1954. július 2-án korábbi támadója, egy Konc István nevű pusztai fiú a kocsmában ivott társaival. Arról beszélt a többieknek, hogy Rencit mindenképpen megszerzi magának, mert halálosan szereti. Elhatározta, hogy Rencit megöli, ha ellenáll neki. A többiek csitították: „Nem tehetsz ilyet; Renci nagyon rendes, tisztességes leány, nem való hozzád, szóba sem állna veled! ” A fiú azonban a kocsmából az erdei úthoz indult, ott megbújt a sűrűben - késsel fölszerelkezve. Mikor a leány arra ment, rátámadt, ölelgetni akarta, de Rendnek sikerült kis egérutat nyernie. Mikor a fiú utolérte, könyörögni kezdett a lány szerelméért, de Renci ismét és ismét ellenállt. Segélykiáltásaira senki nem érkezett; s az elvakult, ittas legény, mikor a leány ismét menekülni akart,huszonhétszer szúrt Rencibe egy konyhakéssel. Egy hazatérő gazda talált a már majdnem elvérzett leányra. A celldömölki kórházba szállították, de segíteni már nem tudtak rajta. Mielőtt meghalt, még