A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-03-01 / 3. szám

124

mi titokzatos varázstudomány birtokában mindenkit tetten tud érni, és meg is mondja mindenkinek a magáét.

Kisanyám, biztosan örülsz, hogy öntudat-túltengésben szenvedő öcséd ilyen határozott, ha nem is eredményes terápiának van alávetve. Jó neked, aki két év múlva már kész orvos leszel, és te fogod vezetni a zöldfülű medikusokat és medikákat a prof vizitjére.

Szóval ezt nálunk a noviciátusban úgy hívják, hogy kórházpróba. Nem is volna rossz, ha az ember nem kerülne váratlan helyzetek elé. Amikor csak tehetem, lemegyek a földszintre a sebészetre. Katalin nővér, a „Műtőterem őrangyalé' — ezt is az orvos mondta —, szóval ez a Katalin nővér szabadjegyet adott nekem a műtőasztal mellé. Az a dolgom, hogy a műtét alatt beszélgessek a beteggel, akinek éppen a kis pocakján szalad végig a kés. Hát ragyogó eseteim vannak. A napokban az egyik négyéves nebuló, miközben kétoldali sérvét foltozta be az orvos, rendkívüli beleérzéssel fogadta, hogy tulajdonképpen bújócskát játszunk a dokival meg a nénivel, és,,délután majd eldicsekszünk anyunak, hogy mi győztünk." Viszont az a tízéves kislány, akit vakbéllel operáltak, duruzsoló dumámra mérgesen sziszegte: „Hagyjon békét, engem most operálnak!"

A földszinten tegnap megállított az egyik doktornő, és azt kérdezte, hogy mennyi az óradíjam. Amikor azt feleltem, hogy egy fillért sem kapok, akkor azt kérdezte, hogy hát miért csinálom. Azért, hogy az alázatos szeretetszolgálatot gyakoroljam. Erre azt kérdezte, hogy mennyi a zsebpénzem. Mondom, az nincs. Erre ő:

— De ha egy tízest kap a mamától, az jól jön, mi!?

Elhúzta a száját, végignézett rajtam, mint egy szokatlan bonc- tani leleten. Utána megtudtam, hogy az egyik legjobb irodalmi folyóiratban szoktak megjelenni a versei.

Mivel már két nővér és két-három orvos tudja, hogy engem az alázatosság gyakorlására küldtek a kórházba, igyekeznek is segíteni ezt a fennkölt programot. Az emeleti belgyógyász főorvos kifejezte sajnálkozását, hogy ágytálakat nem kell hordanom, és hozzáfűzte:- Ahhoz meg elég ügyetlennek látom, hogy pelenkázzon.

Szája szögletén ott bújkált persze a mosoly,hogy neki is sikerült

csípni rajtam, ha nem is nagyot. Katalin nővér is igyekszik nevelni az alázatosságomat. Amikor az egyik műtét közben a sebet már bevarró orvos felsóhajtott, hogy „na most már ez is szaladhat a lányok után," elnevettem magam, mert az operált beteg még gügyögni is alig tudott. Katalin nővér a műtét után az egyik ablakmélyedésbe hívott. Lesütötte a szemét, és szinte mintha maga szégyelte volna magát helyet-