A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-03-01 / 3. szám
125 term, rendre utasított: — A műtőszoba az olyan mint a templom, ott vihogni nem szabad. Ahogy a szót „vihogni" kimondta, éreztem, hogy a sárga földig meg akart alázni. A szabad idejében verseket faragó doktornő is akart az alázatosság erényében segíteni. A földszinti kórterem egyik betege egy tizenkétéves srác bicikliről leesett, és mindkét vállára csúnyán megsérült. Dupla törésére mindkét karját támasztott sínbe tették. Ügy járt-kelt, mint egy szárnya csapkodása közben megmerevedett kis kakas. A doktornőt kísérve, amikor az egyik ágynál megálltunk, ez a fiú odajött hozzám, és csak annyit súgott: — Gyorsan, tiszi, segítsen!.. . Néztem rá, mint aki magától értetődően azonnal tudja, hogy miről is van szó, de hiába akartam megállapítani a pillanatnyi diagnózist. Ezért csak legyintettem, hogy majd a kisvízit után. De ő szinte rémült arccal megismételte: — Gyorsan jöjjön. . . A doktornő — mivel továbbra is tanácstalan voltam — rám mordult: — Kísérje a mosdóba ezt a gyereket, nem látja a karját, egyedül nem tudja letolni a nadrágját. .. De ez mind csak apróság ahhoz képest, ahogyan Henrietta nővér növesztette lelkemben magas napraforgóvirággá az alázatosságot. Ez pedig a tegnapi nagyvizit alkalmával történt. A prof egy egész évfolyamot hozott magával. Henrietta nővér a jobb kezembe nyomott egy üvegpoharat, benne nem tudom hány spatulával. A bal kezemben is pohár volt. A prof mellett kellett áll nőm és nyújtanom a spatulás poharat, hogy a beteg nyelvét a sparutával lenyomva, annak torkába nézhessen. Mentünk ágytól ágyig. A prof latin és görög szak- kifejezéseket ismételgetett, a hallgatók áhítattal bólogattak, ingatták jobbra-balra fejüket, mintha a belgyógyászat főkönyvében lapoztak volna. Ha az a kis pimasz medika a hátsó sorban nem kezd sugdolódz- ni, felém jelző pillantásokkal, nem lett volna semmi baj. De kénytelen voltam odanézni. Tettem avval a rejtett szándékkal, hogy tekintetem rendreutasítja őket: a nagyviziten duma nincs!... Az orvostudomány szolgálatában történő kezdeményezésemből Henrietta nővér felcsattanó hangja zökkentett ki: — Tisztelendő úr, ne tátsa a száját ilyen maflán, hanem nyújtsa a spatulát a professzor úrnak! . . .
