A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-09-01 / 9. szám

418 hogy a közösségnek joga van „játékszabályokhoz” és azoknak komolyan vételéhez? Miért nem támadnak a golfklub ellen, ha az ki meri zárni valamelyik tagját, mert az illető súlyosan megsértette a szabályokat? Vagy a közlekedésrendészet ellen, ha büntetnek pl. gyorshajtásért, mások életének veszélyeztetéséért? Hivatkoznak sze­rencsétlen asszonyok példáira, akik meghaltak, „mert az Egyház ke- ményszívűsége tiltja az abortuszt”. Hogy nem jönnek zavarba, nem pirulnak el eközben! A keresztény erkölcs a magzat halálát okozó műtéteket pont abban az esetben engedi meg, ha veszélyben az édes­anya élete, s remélhető a megmentése operáció árán — még olyanén is, amelynek során — következményként (pl. rákos daganat eltávo­lítása a méhből), nem pedig célként — meghal a gyerek. De az a- nya joga ilyenkor is megvan arra, hogy műtét helyett - élete koc­káztatásával - adjon új életet. És ténylegesen is vannak az anyai hivatásnak ilyen hősei. Az ő példájukra hivatkozni enyhén szólva ízléstelenség. Főleg, ha a felelőtlen, „könnyű” élet eszménye lebeg a nagyhangú — talán hogy saját lelkiismeretük szavát ne hallják? —, sokszor nem is ke­resztény tüntetők előtt, akik mostanában olyan buzgón követeük az egyháztól, hogy adja áldását a magzatgyilkosságra (azt remélve, hogy egy külső jóváhagyás megadhatja a belső békét?), pedig ugyanakkor sok esetben már kifejezésre is juttatták, hogy az Egyház véleménye nem érdekli őket. Mi az oka, hogy másokra is rá akarják kényszeríte­ni meghasonlottságukat? Mi sürgeti őket, hogy zavart keltsenek a becsületes keresztények soraiban, gondolkodásában? Miért olyan buzgók abban, hogy segítsenek másoknak elrontani életüket, megter­helni lelkiismeretüket? Sok minden eszébe jut az embernek olvasván a híreket a „Vá­lasztás lehetőségéért” folyó tüntetésekről. Nem a valódi választás le­hetőségének biztosítása ellen beszélek — ez emberségünkhöz tartozó alapvető jog (ha tetszik, ha nem!), éppen a helyes választás által vál­hatunk igazi önmagunkká, felelős emberekké, s legfőképpen szentek­ké —, nem is egyes, sajnálatra méltó emberek ellen, akik a „sötétség­ben és a halál árnyékában” élnek, ill. kényszerítenék oda a még meg nem született, ártatlan és tehetetlen apróságokat - ezek felé a Jó­pásztor a példám, aki az elkódorgott világ után ment, s a saját élete árán menti az elveszettet —, hanem a nagyhangú ámítás ellen, mely annyi embert megzavar, és éppen megfoszt a választás szabadságától, az emberek fülébe duruzsolva a „magzatelhajtást” (nem: gyilkossá­got!), vagy éppen ostobákként kezelve azokat, akik egy új élet érkezésének esetleges problémáit nem akarják megoldani gyilkosság árán.

Next

/
Oldalképek
Tartalom