A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-09-01 / 9. szám
418 hogy a közösségnek joga van „játékszabályokhoz” és azoknak komolyan vételéhez? Miért nem támadnak a golfklub ellen, ha az ki meri zárni valamelyik tagját, mert az illető súlyosan megsértette a szabályokat? Vagy a közlekedésrendészet ellen, ha büntetnek pl. gyorshajtásért, mások életének veszélyeztetéséért? Hivatkoznak szerencsétlen asszonyok példáira, akik meghaltak, „mert az Egyház ke- ményszívűsége tiltja az abortuszt”. Hogy nem jönnek zavarba, nem pirulnak el eközben! A keresztény erkölcs a magzat halálát okozó műtéteket pont abban az esetben engedi meg, ha veszélyben az édesanya élete, s remélhető a megmentése operáció árán — még olyanén is, amelynek során — következményként (pl. rákos daganat eltávolítása a méhből), nem pedig célként — meghal a gyerek. De az a- nya joga ilyenkor is megvan arra, hogy műtét helyett - élete kockáztatásával - adjon új életet. És ténylegesen is vannak az anyai hivatásnak ilyen hősei. Az ő példájukra hivatkozni enyhén szólva ízléstelenség. Főleg, ha a felelőtlen, „könnyű” élet eszménye lebeg a nagyhangú — talán hogy saját lelkiismeretük szavát ne hallják? —, sokszor nem is keresztény tüntetők előtt, akik mostanában olyan buzgón követeük az egyháztól, hogy adja áldását a magzatgyilkosságra (azt remélve, hogy egy külső jóváhagyás megadhatja a belső békét?), pedig ugyanakkor sok esetben már kifejezésre is juttatták, hogy az Egyház véleménye nem érdekli őket. Mi az oka, hogy másokra is rá akarják kényszeríteni meghasonlottságukat? Mi sürgeti őket, hogy zavart keltsenek a becsületes keresztények soraiban, gondolkodásában? Miért olyan buzgók abban, hogy segítsenek másoknak elrontani életüket, megterhelni lelkiismeretüket? Sok minden eszébe jut az embernek olvasván a híreket a „Választás lehetőségéért” folyó tüntetésekről. Nem a valódi választás lehetőségének biztosítása ellen beszélek — ez emberségünkhöz tartozó alapvető jog (ha tetszik, ha nem!), éppen a helyes választás által válhatunk igazi önmagunkká, felelős emberekké, s legfőképpen szentekké —, nem is egyes, sajnálatra méltó emberek ellen, akik a „sötétségben és a halál árnyékában” élnek, ill. kényszerítenék oda a még meg nem született, ártatlan és tehetetlen apróságokat - ezek felé a Jópásztor a példám, aki az elkódorgott világ után ment, s a saját élete árán menti az elveszettet —, hanem a nagyhangú ámítás ellen, mely annyi embert megzavar, és éppen megfoszt a választás szabadságától, az emberek fülébe duruzsolva a „magzatelhajtást” (nem: gyilkosságot!), vagy éppen ostobákként kezelve azokat, akik egy új élet érkezésének esetleges problémáit nem akarják megoldani gyilkosság árán.
