A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-08-01 / 8. szám

361

FI ATA LÓKNAK

Szabó Ferenc

GONDOLATOK A TÍZPARANCSOLATRÓL

1. „Én vagyok a te Urad, Istened: csak nekem szolgálj!”

Az izraelita nép többezer évvel ezelőtt megélte Isten jelenlétét és közelségét. Isten (Jahve) megjelent Mózesnek, és úgy „mutatkozott be”, mint oltalmazó és megszabadító Isten. Kivezette a választott népet az egyiptomi rabszolgaságból, oltalmazta a pusztai vándorlás idején; megszabadította a bálványistenektől, és azt követelte, hogy a nép egyedül Öt imádja és szolgálja. A zsidó népet állandóan kísértette a bálványimádás: Mózes és a próféták igyekeztek sértetlenül megőrizni az egy igaz Isten hitét. Az az Isten, akit Jézus Krisztus kinyilatkoztatott, nem más, mint az ószövetség élő Istene; de Jézus feltárta ennek az Istennek legmélyebb titkát: azt, hogy Isten Szeretet, szeretetközösség, Atya, Fiú és Szentlélek. Az Atya elküldte a világba Fiát, hogy minket végleg megszabadítson a bűntől és a haláltól halála és feltámadása által. Jézus Krisztus művét a Szentlélek fejezi be az egyházban.

Nincs más Isten, csak az, akit Jézus kinyilatkoztatott. A keresztény nem bálványozhat semmiféle teremtményt, tárgyat, állatot vagy embert - önmagát sem, vágyait sem. Jézus Krisztus eljövetele az „istenek alkonya” volt. A teremtő és megváltó Isten nekünk adta a földet és a történelmet, az egész mindenséget, hogy azt meghódítsuk, és Vele együttműködve befejezzük a teremtést. Mindent az egyetlen Istenre kell beirányítanunk, nincs helye többé semmi bálványozásnak (a végesben ne keressük a Végtelent, ne imádjunk pénzt, szexet, élvezetet, hatalmat se .. .).

Az első parancs tehát ezt mondja: Istent imádjuk, szeressük és szolgáljuk teljes szívünkből és minden erőnkből; hozzá imádkozzunk hálát adva, dicsőítve, kérve. A keresztény ember „hitt a Szeretetnek”; hiszi, hogy életének kezdete és vége Isten, aki Szeretet; ezért teljes bizalommal reá hagyatkozik.