A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-07-01 / 7. szám
301 Előd István AZ EMBER-JÉZUS IMÁDÁSA Nem a Tridentinum utáni új skolasztika, hanem már az ókeresztény kor kriszto lóg iája állapította meg azt a tételt, amelyet első ízben az efezusi zsinat, utána all. konstantinápolyi zsinat (553) dogmának minősített (DS 431): az ember-Jézust is imádás illeti meg. Az imádás a tiszteletnek egyik formája, a tisztelet pedig valamilyen kiválóságnak az elismerése. A tisztelet fokát a kiválóság minősége határozza meg: minél nagyobb a kiválóság, annál nagyobb tiszteletet tanúsítunk. Emberi kiválóságnál — bármilyen nagy is az — mindig csak hódolatról (dulia) lehet szó, a tisztelet másik formája, az imádás (latria) viszont isteni kiválóság elismerését jelenti: annak a kiválóságnak, hogy minden Istentől függ, ő azonban nem függ senkitől és semmitől. A tárgyi dolgokat (pl. Szent István király jobbja, egy szeretett személy levele vagy képe vagy ajándéka) sohasem önmagukért, hanem az illető személyre való vonatkozásuk miatt tiszteljük, ezek az illetőre emlékeztetnek, mintegy őt helyettesítik számunkra. Ezért az ilyen tárgyak tiszteletét relatív tiszteletnek mondjuk, a személynek kijáró abszolút tisztelettel szemben. Krisztus emberségét abszolút tisztelettel imádjuk, nem ugyan az emberség mint emberség miatt, hanem az Igével való egyesültsége következtében. Hiszen minden tisztelet a személyre irányul, Jézus emberségének személye pedig az Ige. A Bibliából hivatkozhatunk a Filippiekhez írt levél második fejezetének elejére (5—11). Különösen jellemzők ezek a szavak: „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr" (10. vers). Úrnak, Küriosznak hirdeti az első apostoli igehirdetés is, ilyen néven hívja őt segítségül Szent István vértanú (ApCsel 7,60), ide kívánkozik továbbá saját kijelentése, amely szerint ugyanaz a tisztelet illeti meg őt, mint az Atyát (Jn 5,23). Az első keresztényekről Plinius leveléből tudjuk, hogy Krisztusnak mint Istenüknek himnuszokat énekeltek. A Szent Polikárp vértanúságáról szóló ősrégi írás pedig Krisztus tiszteletét így különbözteti meg a vértanúk tiszteletétől: „Krisztust mint Isten Fiát imádjuk, a vértanúkat pedig mint az Úr tanítványait és utánzóit méltán szeretjük" (Mart Polyc 17 3). Jézus emberségéhez hozzátartozik emberi létének minden mozzanata (pl. születése, szenvedései stb.) és emberi teste, sőt annak bármelyik része, különösen szíve. Mivel ezeknek is az Ige a tulajdonosa, azért ezek szintén imádandók. Más kérdés, hogy ezt a teológiailag kiI
