A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-05-01 / 5. szám

221 Orbán Miklós MÁJUSI FAGY Kurtán-furcsán váltunk el az állomáson. Szerettelek volna meg­ölelni, ahogyan oly sokszor tettem, amikor már egy kirendeltség cég­vezetőiéként tőled, sok évvel fiatalabb öcsémtől elköszöntem. Emlék­szem, a bratyizó hátbavágást és vállveregetést nem szeretted, de soha­sem húzódtál el, ha magamhoz szorítottalak. Amikor érettségid után elkísértelek a noviciátusba, és a csomagtartóból segítettem kivenni két bőröndödet, azt hittem, hogy valahová, számomra elérthetetlen messzi világba kerülsz, és ezentúl egyre nagyobb lesz a távolság köz­tünk. A sarkon befordulva úgy néztem vissza a tükrön keresztül új otthonodra, mint valami vitorlásra, ha nem éppen űrhajóra. Ritkán írtál. Néha szokatlan sittyó stílusban. Néha mintha a hi­vatásoddal vergődtél volna. Nagyon féltettelek, amikor egyik leveled­ből szinte dermesztő kétségeket sejtettem. De megnyugodtam, ami­kor két évi noviciátus után letetted szerzetesi fogadalmaidat. Ott le­hettem a rendházatokban, asztalotoknál ültem, és büszkén újságol­tad, most már bölcseletet meg teológiát fogsz tanulni. Örömmel újsá­goltam Áginak, hogy milyen szép volt az ünneped. Eva és Táti a fény­képeket forgatta, meg azt akarta megérteni, hogy mi is az az örök fo­gadalom, meg hogy szegénység, tisztaság, engedelmesség és a különös negyedik, amelyet magam sem értettem egészen, hogy belépsz majd a kispapi tanulmányaid után a rend véglegesített tagjai közé. Ne furcsáid, hogy ezek most mind előjönnek. Most, amikor életemnek talán legnagyobb válságán segítettél keresztül. A fogadalmad után egy évre fordultam hozzád számodra való­színűleg váratlan kéréssel. Nem magyarázkodtam, mert magam sem értettem magamat. Csak valami arra sürgetett, hogy az egyház előtt is hozzam rendbe házasságomat. Tudod, hogy mi tartott vissza a temp­lomtól. Egyszerűen képtelen voltam vállalni egy olyan ceremóniát, aminek éppen a lényegében nem tudtam hinni. Vajon a te világod­ból kaptam értelemmel nem, csak szívvel felfogható üzeneteket? Már nem éreztem, hogy űrtávolságok választanak el minket. Mintha a te hited az én hitetlenségem felé állandóan üzeneteket küldött vol­na. Amiről te soha nekem nem beszéltél — hiszen jólnevelt testvé­rekként egymás felfogását tiszteletben tartottuk — , az a te tapinta­tos hallgatásod hatására oldódni kezdett. Érted, ugye, hogy két hete miért mentem egyenesen hozzád. Úgy léptem be rendházatokba, szobádba, mint akin csak a te világod

Next

/
Oldalképek
Tartalom