A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-04-01 / 4. szám
173 Katalin nővér közel negyven éve van szolgálatban a gyermeksebészeten. Henrietta nővér nem takarékoskodott a szavakkal és apáca szájában szokatlanul erős kifejezésekkel, amikor a műtősnővérek „kátvári- ájárór festett számomra is meglepő képet. — Tudja, tisztelendő úr, hogy mit kell a műtősnővéreknek lenyelniük? El sem tudja képzelni, hogy negyven év alatt pl. ez a Katalin nővér hányszor volt kénytelen ellenvetés nélkül lenyelni az operáló orvos durva, sértő, bárdolatlan szavait! Hány műtét sikerét mentette meg a nővér, amikor látta a késsel feltárt testrészre meredő orvos tanácstalanságát,és halk utalással jelezte, hogy mi a következő lépés. Gondolja, hogy a tudásában és gyakorlatában megbicsaklott orvos a műtét után ezt megköszönte? Ezer közül talán egy esetben. A legtöbb kezdő sebész ilyenkor üvölteni kezd, káromkodni, mint egy kocsis, hogy tekintélyét megmentse. Kórházszolgálatom utolsó tíz napjában figyelni kezdtem Katalin nővért. Tulajdonképpen nem volt mit figyelnem. A sebészet főorvosa úriember volt. Úgy éreztem, hogy Henrietta nővér információi túlzottak. Tíz napig minden délelőtt a műtőben voltam, és az operálókés alatt fekvő gyerekkel beszélgettem, hogy figyelmét eltereljem. Az orvos csak a műszerek nevét ismétli, a nővér nyújtja a kívánt csipeszt, fogót, tampont. Semmi különös. Hát volt valami különös, nagyon is különös. Soha nem felejtem el. A hároméves Lacika a műtét után délután három órakor, már arcával is a lepedő alatt feküdt, és az ügyeletes orvos leszedett róla minden kötést. Amikor a lepedőt felemeltem, hogy arcát megnézzem, mintha csak aludt volna. Szinte láttam, hogy emelkedik kis mellkasa. De Lacika már halott volt. Katalin nővér elhúzta karomat, és visszahajtotta a lepedőt: — Már telefonáltunk a szüleinek . . . maradjon a folyosón és szóljon, amikor megérkeznek . . . Megérkeztek. Mint két árva veréb. Szegényen, kopottan, soványan. Az asszony arca a kételkedésben reményt sejtő márvány, a férje, nálam nem sokkal idősebb fiú, aki nem tudja, hogy mi fáj neki jobban; az elveszett gyermeke, vagy a sírni még nem képes felesége. Ott állnak az ágy mellett egymást átkarolva, nem merik felemelni a lepedő szélét, mert akkor meg kell bizonyosodniuk a változtathatatlan valóságról. Állnak, mint akik feje fölül valami szörnyű szé/tölcsér a tetővel elvitte végleg a boldogságot is. Elfordulok, mert valami olyan ért legbensőmben, aminek megtapasztalására eddig képtelen voltam. Egyszerre csak néhány halk szót hallok az ágy felől. Katalin nővér áll
