A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-04-01 / 4. szám

az ágy másik oldalán, most takarja le a halott Lacika fejét, és mond valamit a végre sírni kezdő anyának. Nem értem, mit mond. Csak az arcát látom. Öreg, ráncos, fáradt apácaarcát. Fehér, mint rendi főkötője.. Vértelen ajkával mintha imát morzsolna, vagy részvétet kifejező szavakat, vagy valamit, hogy Lacikából angyal lett, meg ilyen banális közhelyet. De az arca átveszi a két szülő mérhetetlennek érzett szenvedését, nem peregnek a könnyei, és mégis tudom, hogy sír. Sír, mintha azért élne egyedül, hogy a sírókkal sírni tudjon. Ahogyan nézem, elnyűtt arcának vonásain keresztül lassan átdereng egy másik arc. És mintha a töviskoszorút is látnám . ..

Kórházi szolgálatomnak ez volt soha el nem felejthető élménye.

Ölel öcséd: Ska

Dsida Jenő

KRISZTUS

Krisztusom,

én leveszem képedet falamról. Torz hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy. Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen enyhe pirosnak, mint a tejbe esett rózsa.

Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló. Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit, s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai. Hangod fájó hullámokat kavart, mikor a sok beszéd után rekedten újra szólani kezdték Megtépett és színehagyott ruhádon vastagon ült a nagy út pora, sovány, széltől-naptól cserzett arcodon bronzvörösre gyűlt a sárgaság, s két parázsló szemedből sisteregve hullottak borzas szakálladra az Isten könnyei —