A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-02-01 / 2. szám
85 — En nem haragszom rá! Semmiféle ellenséges vagy gyűlölködő érzelmet nem érzek iránta, csak praktikusan és reálisan nézem az emberi társadalmi életet. * * * Persze a pap nem nyugodott bele ebbe a praktikus és reális élet- szemléletbe. Addig-addig járt-kelt furcsa barátja után, míg végre a tanító elhatározta, hogy nem ad többé okot a jegyzőnek a sommás eljárás alkalmazására, és ismét szent lett a béke. András Imre A KÜLFÖLDI MAGYAR LELKIPÁSZTORKODÁS Vatikáni intézkedések az idegennyelvű hívek lelkipásztori gondozására A második világháború végéig az idegennyelvűek lelki gondozására nem volt általános rendelkezés. A kivándorlók gondozásának terhe a befogadó ország területileg illetékes főpásztoraira hárult, az anyaországoktól a segítség az ottani püspökök elgondolásaitól és az önkéntesen jelentkező papok vállalkozó kedvétől függött. A második világháború utáni sokmilliós menekültáradat lelki gondozásának problémái szükségessé tették a központi, római intézkedést. A nyugat-európai menekülttáborokban ún. „vatikáni missziókat” hoztak létre a hazájuktól távolszakadtak lelki gondozására. Az átmenetinek szánt központi segítség azonban a menekülttáborok feloszlatása és a menekülteknek a számukra idegen országokban való letelepedése után is szükségesnek mutatkozott. XII. Pius pápa 1952-ben Exsul familia kezdetű apostoli konstitúciója átfogó, intézményes rendelkezéseket hozott. Hangsúlyozta a külföldön élők jogát az anyanyelvű lelki ellátásra. Elrendelte, hogy a befogadó egyházmegyék „misszionáriusnak” nevezett lelki- pásztorokat bízzanak meg a területükön élő menekültek gondozásával, ezek gondjait megbízott referens képviselje az illető ország püspöki karában, a konzisz- toriális (ma püspöki) kongregáció keretében pedig létrehozta a menekültpaszto- rációt összefogó ún. Legfelsőbb Tanácsot (Summum Consilium). Idővel a menekültek helyét elsősorban vendégmunkások, valamint turisták és más „vándorló" csoportok foglalták el; az idegennyelvűek pasztorációjá- nak jellege megváltozott. A II. vatikáni zsinat a változott igényeknek megfelelően foglalkozott a kérdéssel, és javasolta az idegennyelvű pasztoráció újjászervezését, többek között azt is, hogy az elvándorló országok püspökei legyenek a befogadó országok püspökei segítségére külföldön tartózkodó hívek gondozásában. 1969-ben jelent meg a zsinati atyák kívánságait is figyelembe vevő Pastoralis migratorum cura kezdetű, illetve 1970-ben annak kiegészítéseként az Apos- tolicae caritatis kezdetű pápai rendelkezés. Az új intézkedések megszüntették a Summum Consiliumot, helyét a kivándorlók és turisták lelki gondozására a püs
