A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-11-01 / 11-12. szám
562 nem lehet arra következtetni, hogy itt az orvosok nem hoznak élet- fenntartó eszközök visszavonására vonatkozó döntéseket. Az idevonatkozó törvények megfogalmazása sem olyan tökéletes, hogy kizárná a törvényes komplikációktól való félelmet. A pereskedés elkerülésének oka a kanadai törvényes gyakorlat alapvető felfogásából fakad. Kanadában az orvosi gyakorlat törvényes alapelve az, hogy ,,a haszontalan orvosi kezelés megindítása vagy annak fenntartása nem kötelező”. Ugyanakkor az amerikai „living will”, a halál módjáról történő végrendelkezés ellentétes feltevés bői indul ki, ameny- nyiben megköveteli, hogy a beteg, kívánságát írásban leszögezve, hatalmazza fel az orvost arra, hogy a haldoklás szenvedését ne hosszabbítsa meg. Ezért a bizottság meg van győződve arról, hogy a Kaliforniában és másutt bevezetett, haldoklásra vonatkozó törvényhozás Meghosszabbítani az életet mindenáron? Kanadában nemcsak felesleges, de veszélyes is lenne. Arra ugyan szükség van, hogy a meglevő törvényeket az elmúlt évtizedek tudományos fejlődésével összhangba hozzuk, de ennek a reformnak az alapelv kihangsúlyozásából kell kiindulnia: „az orvos törvényesen jár el akkor, ha nem hosszabbítja meg a haldoklás folyamatát.” Ezenkívül a kezeléshez adandó beleegyezés törvényes feltételeit is tisztázni kellene a bizottság véleménye szerint. A kanadai orvosi gyakorlat általában tiszteletben tartja a kezeléshez szükséges beleegyezés szokásjogból kiinduló követelményét. Ezt a belegyezést azonban bizonyos körülmények között figyelmen kívül lehet hagyni, abból az elvből kiindulva, hogy „mindenki meg akar menekülni a bajtól, és senki nem akar meghalni”. Szükség van tehát arra, hangsúlyozza a bizottság, hogy büntető törvénykönyv kifejezetten elismerje a betegnek a kezelés visszautasítására vonatkozó jogát anélkül, hogy
