A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-11-01 / 11-12. szám
556 Orbán Miklós AZ ÖSSZEESKÜVÉS Avval kezdődött, hogy november közepén Sapu családiröpgyű- lést hívott össze a pénteki szilvásgombóc után. Először is leszögezte, hogy nem termelési, nem is fogyasztási problémákat akar velünk, gyerekekkel megtárgyalni, és még csak tanulmányi ügyekről sem lesz szó, hogy ki melyik tanár fiókjából húzta ki a csatabárdot, és melyikünknek milyen lesz az évi átlaga a nagy meló után. Kit is érdekelne ez most, amikor még olyan messze vagyunk az év végétől! Ki törődne ilyen piszlicsáré ügyekkel, amikor ahová csak nézünk, lépünk, ahol ülünk, állunk, alszunk, kajálunk, hogy a fürdőszobáról és a tartozó részekről ne is beszéljek — ez mind Mr. és Mrs. Andor János tulajdona, mármint a mi tulajdonunk, szabatosan be véve a részvényesek sorába Gyuszi öcsémet, Juli húgomat és szerény magamat, aki 16 éves fejjel már érett, felnőtt nagylánynak számítok. Igaz, az Ifi Klubban a Tiszi megmondta, hogy le ne taknyosozzam egy évvel fiatalabb öcsémet, mert mindenki tudja, hogy Sapa mellett úgy dolgozott, mintegy igásló. Ez azért túlzás volt a Tiszi részéről. Mert tapétázni Sanyunak én segítettem, én sikáltam a padlót. Hogy az az elhanyagolt bagolyvár, ami ez a ház volt, ma hívogató, lakályos, ragyogó családi otthon, az nekünk, nőknek köszönhető. Jó, hogy nem mi javítottuk a csatornát, a világítást, a kéményt, a kazánt; de hát úgy illett, hogy a férfinépségnek is maradjon valami azután, hogy a falak mellett mélyre leástak és szurokkal szigetelték a termésköveket. A nagyszerű munka után Sapu avval állt elő a röpgyű/és teljesen nyugodt légkörében, hogy most már a házszentelésre is gondolhatunk. Hogy a kéményben ne huhogjon kísértet, a kamrában senki se dézsmálja meg a vasárnapra készített süteményt, hogy senkinek se üljön a nyakára a tétlenség ördöge, és senki se higgye, hogy ebben a házban ő az álruhában járó herceg, a többi pedig személyzet. Ja, még valami: az adandó áldástól jószüleink azt is elvárják, hogy ezentúl összetartunk, mert a nagy munka úgy összehozott bennünket, mint semmi soha korábban. Hát ha áldás kell, legyen igazi. Karácsonyi időben. Sőt Vízkereszt napján, ahogyan régen volt szokás a vidéki udvarházakban is. A karácsony említésére mintha már pislákolni kezdtek volna a tavalyi fáról maradt díszek közt a dobozban a meg nem gyújtott gyertyák. Sapu észrevette, hogy szinte vezényszóra rebbent meg a szemünk.
