A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-11-01 / 11-12. szám

557

— Ez a kis ház mindegyikünk közös karácsonyi ajándéka. Mindegyikünk dolgozott érte, benne és rajta mindegyikünk számára. Meggyújtjuk majd a gyertyákat, elénekeljük a Mennyből az angyalt, és pincétől padlásig bejárjuk az egész házat. . . - így ő, és mind rábólintottunk, hogy persze.. . magától értetődik. .. ki is gondolna másra.

Lefekvés után még jó ideig hallottam, mint motoz a szomszédban az öcsém, akit majd szétrepeszt a büszkeség, hogy végre saját szobája van, és nem kell a nappaliban aludnia. A falra felrakott már jó- néhány posztert. Nem is olcsó fotókat, a Sziklás-hegység tavairól, hófödte vagy ködbe vesző hegycsúcsairól. Mert már kiszúrta magának a boldogító jövendőt: erdőmérnök lesz. Lóval, kutyával járja majd a csak általa ismert vad csapásokat, egyre északabbra, egyre feljebb egészen Alaszka határáig. Hiába mondja neki Sapu, hogy ilyen nincs, mert vagy terepjáróval kapaszkodnak föl-le, vagy helikpoterrel pásztázzák végig a völgyeket.

Juli húgom már szuszogott az éjjeliszekrény másik oldalán. Lehúztam a lámpaernyőt, és tovább gondolkodtam. Azon, hogy az idei karácsonyon a fa alatt nem lesz semmi ajándék. Elviselhetetlennek találtam, hogy ebben a nagyon kedves kis házban, ebben a nagyon derék családban senki ne kapjon ajándékot. Nem az volt a kérdés, hogy miből. Két év óta pesztonkázok. Az idei operabérletemet abból vettem. Megjegyzem, szerencsém volt: a szomszédék bébije egészen elviselhető kis srác. Alszik, én meg tanulok. Gyuszinak is van betétje, mert az egész utcában ő nyírta a nyáron a pázsitot a házak előtt. Juli is összeszedett valamit az újságkihordással, pedig ezt a munkát nem szokták lányokra bízni. Szóval? Mit szóval? Mindhármunknak pénze van a bankban, de minden fillérnek megvan a rendeltetése. Én az újabb operabérletre gyűjtök, Gyuszi deszkavitorlást akar venni, Juli bicikliről álmodik.

Napokon át tapasztaltam, mennyire szegény a fantáziám. Mert nem találtam megoldást. Valami olyat kell a karácsonyfa alá tenni, ami egészen nagy, egészen szép, annyira, hogy szinte nem is lehet igaz.

Iskolából haza jövet bementem a sarki felhőkarcoló négy emeletén terpeszkedő nagyáruházba. Mondhatom, olyan szívfájdalmaim voltak, mint azoknak a középkori várkisasszonyoknak, akiket tehetetlenségre kárhoztatott a szegénység. Gondolom, azért ilyen is akadt. A negyedik emeletig vitt fői a mozgólépcső, és ott egyből ezüstök, kristályok és porcelánok közt találtam magam. És egyből megvilágosodtam. Tudtam, hogy mit kell tennem a karácsonyfa alá, mint hármunk ajándékát. „Nicole — Adrienne — Diana — Juliet — Michelle — Lisette." A porcelán asztali készleteket néztem végig, mert eszembe