A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-07-01 / 7. szám

322

mint az űrhajósok egyenruháját. Amikor fölhúztam, hogy kirajzolhassam a szárán, hol lesz a két térdemnek a helye, és hol kell majd alapos munkával letégláznom, mondhatom, nem kis feladat volt elhelyezkednem benne, arról nem is szólva, hogy a cipzár felhúzása előtt légzési gyakorlatokat kellett végeznem.

Boldogan rohantam volna le a garázsba, ha nem úgy éreztem volna magam, mint a bábvoltának páncélját feszítő lepke, amikor a feje és a tora már kint van, de potrohát még feszíti a múlt.

Ebben az új farmerben fogok megjelenni vasárnap délután az Ifi Klub gyűlésén, ahová a Ministráns Klubból felnőttem. Már nem vagyok Bütyök, Muki, Csicsogó, Kiskópé és hasonló nevű, oltár körül botladozó kötök, hanem a serdületlenek kasztjából átléptem a serdülők kasztjába, és szinte elvárhatom, hogy vasárnaponként nekem, a nagy ministránsnak csókolommal köszönjenek a piros szoknyás apróságok. Mi vagyunk a nagyok. Mi osztjuk be, hogy ki csönget, ki tartja a könyvet, ki viszi a keresztet, meg mellette a két gyertyát, ki áll a pap mellett a kis aranytálcával az áldoztatásnál. Es, ami a legfontosabb: mi nagyok emeljük a szertartások fényét a nagyhéten, amikor annyi mindent kell tudni, és annyi mindenre kell vigyázni, hogy arra a közönséges kiskorú ministráns egyszerűen nem képes.

A garázs ajtaja nyitva volt. Tragacsunk motorháza is, és a dugattyúk fölött a vezetékek között hóhajú nagyapám motozott. Udvariasan megkérdeztem, hogy talán a gyújtás nem megy újra. Válaszul mintha a motor köhögni kezdett volna. De nem, csak nagyapám mondott valamit, amihez, hogy teljes mélységében megértsem, kaszárnyaszótárra lett volna szükségem. Újra tapintatosan megjegyeztem, hogy a motor nem olyan, mint a huszárló, azt másképpen kell szidni, és példaként jól megrúgtam a lökhárítót. Erre nagyapám kiemelkedett a motorházból, mint egy fantasztikus űrfilm parancsnoka a széthulló rakéta roncsai közül. Végignézett rajtam. Szemöldöke magasra rán- dult, ahogyan új nadrágomat mustrálta.

— Frissen mázolva! - ezzel intézte el tinédzser büszkeségemet.

Mivel előzetes divatbemutatómnak egészen sajátos célja volt, most megkérdezhettem duplaősömet, hogy az ő idejében miért és hogyan párbajoztak azok, akiknek becsületén sérelem esett. Válaszul úgy nézett rám az öregúr, mintha éppen most érkeztem volna a diliházból. Aztán csak ennyit mondott:- Rajta, rajta.. . nehéz lovassági karddal, bandázs nélkül, végkimerülésig!

A plébánia felé taposva a pedált azon töprengtem, hogy mint mondjam meg Rikító Tukinak: vasárnapi kihívó viselkedése után —