A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-04-01 / 4. szám
176 gyón különböző alakokat ölthet, aszerint, hogy milyen motívumok határozzák meg a keresztény erkölcstan parancsai szerint igazodó életet. A patrisztikus irodalomban ez a felismerés elsősorban a tékozló fiú hazatérésének elemzése során merült fel; a középkori teológia a félelem és a szeretet viszonyának vizsgálata alapján jutott el a megtérés különböző típusainak leírásához. (1) Tegyük fel, hogy a nyomorba jutott fiú így gondolkodik: Nem törődöm vele, mi a kívánsága atyámnak, és ha tehetném, ezentúl is semmibe venném a szavát; de kenyérre van szükségem, és azt csak tőle kaphatok; „felkelek hát, és atyámhoz megyek” — hogy jóllakhassam. Ez az érzület válik valósággá abban a bűnösben, aki tovább is szeretne vétkezni, és meg is bántaná az Istent, ha nem félne attól, hogy így a kárhozat gyötrelmeit vonja magára, és elveszíti belső harmóniáját, békéjét. Aki így gondolkozik, annak egyetlen motívuma a fájdalomtól való szabadulás, a belső békesség, tehát az önzés; érzésvilágában Isten csak eszköz arra, hogy elérje önszeretetének a kielégülését. Az ilyen ember talán a jövőben megtartja majd az erkölcstan külső követelményeit, talán meggyónik, templomba is jár, de mégsem lesz része a bűnbocsánatban, mert a szíve távol maradt az Istentől, látszólagos megtérése csak képmutatás, mert a „megtérés” előtt és után egyaránt csak a saját önös érdeke volt a bálványa. Ez a felfogás lassanként bontakozik ki a hagyományban. Először a szeretet döntő fontossága merül fel; később, különösen a XVII. században, a túlzó augusztinizmus elhárítása során, az is kiviláglott, hogy ami rossz ebben a lelkiállapotban (amelyet a középkori skolasztika timor serviliter servilis-nek, kizárólag haszonleső érzületnek nevezett), nem az, hogy az ember a tulajdon javát akarja, hanem az, hogy tudatosan elvet minden további indokot, és kizárólag a maga javát akarja. (2) Éppen ha figyelembe vesszük, hogy a „kizárólag haszonleső bánat” nem azért rossz,mert okosan a maga javát is akarja, hanem azért, mert csak a maga javát akarja, tehát kizárólagosítja az önzést, máshogy is elképzelhetjük a tékozló fiú lelkiállapotát, a Lk 15,17-ban leírt helyzetben. Megeshetik, hogy az első pillanatban egyedül csak az lebeg a szeme előtt, hogy apjának szolgái között „bővelkednék kenyérben”, és ennek az állapotnak az elérése motiválja elhatározását, hogy haza induljon. Ez a lelkiállapot nem végleges elhatározás, nem lezárt értékrendszer elfogadása. Megeshetik, hogy a hazafelé bandukoló fiúban lassanként az is tudatossá lesz, hogy a szülői ház elhagyásával nemcsak kenyértől fosztotta meg magát, hanem atyjától is; nemcsak magát fosztotta meg atyjától, hanem atyját is fiától; és atyja megbántásával nemcsak őellene, hanem az ég ellen is vétkezett. Lehetséges, hogy ez a szempont fokozatosan egyre jobban kidomboro
